Vendégszoba

VENDÉGSZOBA

Megérkeztek vendégeink a Máshogy virtuális vendégszobájába :) A nevükre kattintva könnyebben megtalálod őket!

Először egy olyan lánynak a történetét fogom bemutatni, aki most 21 éves és 16 éves korában anorexiás lett, majd spontán meghízott és bulimiás tünetei lettek. Tanulságos lesz minden evészavarral küzdőnek, hogy mennyi területen történt változás az életében, amely ahhoz is vezetett, hogy a súlya rendeződött (jelenleg 168 cm/55 kg), elmúlt a jojo-hatás és már nincs lelkiismeret-furdalása az evés miatt. A történetet itt olvashatjátok!

Utána Prof. Dr. Túry Ferenccel (ő pszichiáter, aki Magyarországon először hozott létre evészavaros betegeknek speciális kórházi részleget) beszélgetek a hosszú kórlefolyású (9-10 éve tartó) evészavarokról. Nem mindegy ugyanis, hogy ki hány évig küzd evészavarral, az elhúzódó betegség nagymértékben csökkenti a gyógyulási esélyeket, és megnöveli a szövődménybetegségek megjelenésének valószínűségét is. Szóval: gyógyuláson gondolkodók! Nincs mire várni! Érveket az interjúban olvashattok. Előtte, a bevezetőben leggyakoribb szövődményeket soroltam fel.

Észrevetted, hogy az evési problémák a szexualitást is befolyásolják? Ez az a terület, amit kevesen vallanak be, de sokan szenvednek tőle. Főleg férfiak. (A nők evési problémája miatt kialakuló libidócsökkenéstől is elsősorban a férfiak szenvednek.) A következő interjúban egy olyan férfi szólal meg, aki mindezt a saját bőrén tapasztalta. Eddig 32 kg-ot fogyott és nem csak a táplálkozása, hanem a mozgáshoz való viszonya és a szexuális élete is gyökeresen megváltozott. Egy példa arra, hogy az evési problémák az egész életünkre kihatással vannak. Itt!

.......................................................................................................................

1. vendég: "Ildikó"

Fél évvel ezelőtt eljött hozzám egy fiatal, 21 éves lány, nevezzük őt most Ildikónak. Elmondta, hogy 16 éves korában anorexiás lett 46 kg-ra fogyott le (egy nyár alatt 20 kg-ot fogyott, éheztette magát), majd idővel (családi unszolásra, kérésre, könyörgésre, a figyelem erejétől vezérelve) a súlya megindult felfelé. Nem tudott azonban mit kezdeni a többletsúllyal és azzal, hogy olykor (részben a korábbi koplalás eredményeként) falásrohamai lettek. A falásrohamok testsúlynövelő hatását először koplalással, majd (gyógynövényalapú) fogyókúrás készítményekkel igyekezett kompenzálni, csaknem 5 éven keresztül. Hormonális zavarok jelentkeztek és egyre nagyobb kétségbeesés, tehetetlenség és talajvesztettség-élmény a testsúly és a kilók elleni harcban. Többször megpróbálta hánytatni is magát, azonban „kevés sikerrel” (ez nagy szerencse…). Évente 10 kilót változott a súlya fel és le, amely már önmagában megterhelő volt testileg és lelkileg is. Ez a helyes, amúgy az élete sok egyéb területén sikeres, népszerű, jól működő fiatal lány már annyira elkeseredett volt, hogy az öngyilkosság gondolata is foglalkoztatta. Észrevette, hogy egyre többször bezárkózik, elszigetelődik, egyre kevesebb olyan dolog okoz neki örömet, amit korábban szeretett. A vizsgaidőszakokban egyre nehezebben tudott a tanulásra koncentrálni.

Gyakran találkozom olyan lányokkal, akik serdülőkorukban időszakosan nagyon lefogytak, anorexiások lettek (az anorexia diagnosztikus kritériumait az anorexia menüpont alatt részletesen megtalálod), majd kizárólag a súlygyarapodásra koncentráló „kezelés” hatására (ez gyakran a szülők általi „terápia” is lehet kényszeretetés formájában, de Ildikónál ez nem így volt) elkezdenek újra enni és az evésben a határokat nem tudják tartani, túlevéseik lesznek. Ennek oka egyrészt biológiai (a szervezet természetes reakciója a korábbi tartós tápanyagmegvonásra), másrészt pszichológiai (az érzelmek felismerésének és kifejezésének zavara, az önkontrollfunkciók zavara, hiányos megküzdő képességek stb.). Ma már számos helyen olvasható, hogy az anorexia és a bulimia pszichiátriai zavar, mégpedig a teljes személyiséget érintő betegség, ezért a pusztán tüneti kezelés visszaesést vagy tünetváltást fog eredményezni. Tehát a gyógyulás nem egyenlő a hízással. A pszichés háttérproblémák feldolgozása elengedhetetlen a teljes felépüléshez. Ugyanakkor: nincs gyógyulás akkor sem, ha a súly nem kerül a normál tartományba! Tehát anorexiások: nincs olyan gyógyulás, amely mellett a súlyotok a kórosan alacsony tartományban maradhat! Sok olyan anorexiás lánnyal találkozom, aki azt szeretné, hogy a kellemetlen testi (pl. hajhullás, gyomorgörcsök, puffadás, végtagzsibbadás, szédülés stb.) és lelki szövődménytünetek (állandó szorongás, bűntudatérzés, hangulatzavarok, ingerlékenység, érdektelenség, beszűkülés stb.) múljanak el, de hízni ne kelljen. Ilyen gyógyulás nincs. Olyan van, hogy emelkedik a testsúlyod, közben a háttérproblémák feldolgozásra kerülnek és már nem látod magad kövérnek, nem csak a testeddel foglalkozol és mégis jól érzed magadat a bőrödben. Ildikó gyógyulása kiválóan bemutatja ezt. Az ő mondatait (vágatlanul) idézem. Azt írta le, hogy milyen változások történtek az életében a terápia hatására, mely területeken érez, tapasztal fejlődést:

3 óránként eszem és nem okoz lelki traumát.

A szervezetem rögtön jelzi, ha nem eszem és jobban leszek, ha leülök enni.

Már nem pótcselekvés az evés.

Kiegyensúlyozottabb vagyok, már nem az élet irányít, hanem én irányítom az életemet.

Megszűnt a jojó-effektus, tartom a súlyom és ez tetszik.

Sokkal jobban fel tudom dolgozni a negatív élményeket, mint eddig, nem nyomaszt napokig, el tudom tenni olyan, helyre, ahol nem zavar, ha építő jellegű, akkor tudok tanulni belőle.

Ha bánt valami, már nem dühből beszélek, hanem érvekkel alátámasztva kifejezem, hogy nekem nem tetszik.

Nem tartom szégyennek, ha segítséget kérek.

Sokkal szociálisabb vagyok.

Sokkal könnyedebben tudok egyről a kettőre lépni, jobban pörög az agyam.

El tudom dönteni, hogy mi az, ami fontos és az én javamat szolgálja.

Sokkal nyitottabb vagyok az új emberek, dolgok felé.

Nem zavar, ha mások előtt kell ennem.

Nem feszengek új emberek között, tudom magamat adni, s ha hülyeséget mondok, nem zárkózom be, hanem jót nevetek rajta.

Már nem tartom természetesnek, ha valamit jól csinálok, ezáltal átértékelődtek a képességeim, több az önbizalmam.

Barátaim, családom szerint sokat változtam és ez nagyon jó érzéssel tölt el.

Sokkal többet foglalkozom a barátaimmal és a családommal, mint régebben.

Bele tudom képzelni magam a másik helyzetébe, sokkal inkább, mint eddig. Nem vagyok önző!

Jól működik az önkontrollom.

Fogékonyabb lettem, az agyam sokszor úgy működik, mint a szivacs.

El tudom engedni a régi rosszat, tüske nélkül.

Sokkal jobban kezelem a konfliktushelyzeteket.

Nincs vagy nagyon kevésszer van kisebbségi érzésem.

Ha egyedül vagyok is tud jó napom lenni, sőt néha igénylem is az egyedüllétet.

Már nem vonz annyira a felszín, mint eddig (pl. nem veszek folyton ruhákat).

Ha valaki csúnyán néz rám az utcán, nem tör le napokig és feszíti bennem a húrt.

Újra tetszik nekem egy srác, beindultak az érzékszervek, s már nem gondolok ki előre semmit, hagyom, hogy az érzés irányítson, persze bizonyos keretek között.

Megtanultam beosztani az időmet.

Rájöttem, hogy a betegségem egyik mozgatórugója a figyelem.

Rájöttem, hogy a külső nem jelenthet mindent! Sokkal klasszabb dolog, ha értékes embernek látnak. Ez nagyon fontos, erős hatással van mind a szociális, mind a férfiakhoz való hozzáállásomra. Tudom, hogy sokkal fontosabb, hogy valakivel jól lehessen beszélgetni, poénkodni, mintsem hogy „csak” szép legyen. Én most mindkettőt érzem magamban!

Már nem uralkodik rajtam a betegség!

Ildikó gondolatai példaértékűek lehetnek abból a szempontból is, hogy a még gyógyulás előtt állók rálássanak arra, hogy mennyire sokrétű az evészavarok háttere, mennyiféle területen szükséges fejlődni ahhoz, hogy az evéssel kapcsolatos szorongató érzések, az állandóan az evésen gondolkodás, a karcsúságra törekvés megszűnjön. Ildikó példája mégis egyedi. Mint ahogy minden evészavaros betegé az. Tehát egyáltalán nem biztos, hogy Neked is, aki most ezt olvasod pontosan ugyanezeken a területeken kell fejlődnöd, változnod. Egy biztos: az evésen és a súlykontrolláláson túlmutató problémamegoldás elengedhetetlen a gyógyuláshoz!

"Ildikó" a gondolatainak és a betegsége itt olvasható részleteinek a honlapon történő megjelentetéséhez személyes beleegyezését adta. Ezúton is köszönöm neki :)!

Az evészavarok szövődményeiről

Az evészavaroknak vannak szövődményei. Általában jellemző a szövődmények kialakulása a betegségekre, de a pszichés zavarok esetében ezekről kevesebbet hallani. Az evészavarok kiemelkednek az egyéb pszichiátriai betegségek közül, mert jól körülhatárolható testi tünetekkel rendelkeznek, s mindezek egy jellegzetes lelki háttéren jelentkeznek. (Az ilyen zavarokat egyébként a szakirodalomban a pszichoszomatikus jelzővel illetik.)

Az evészavarok szövődményei három kategóriába sorolhatók és amennyiben a zavar elhúzódik, már önálló betegségként is kezelni kell azokat. Tehát megkülönböztetünk biológiai (testi, fizikai), pszichológiai és szociális (társas viszonyrendszereket érintő) zavarokat a szövődménytünetek között.

Ezek közül most a leggyakoribbakat idézem.

Biológiai szövődmények anorexiánál: székrekedés, kiszáradás, az elektrolitháztartás (kálium, nátrium, kalcium) zavara, szívritmuszavar, kórosan lassult szívverés, alacsony vérnyomás, hasi fájdalmak, gyomorproblémák (pl. fekélyek), vérszegénység, a csontvelő fejlődési elmaradása, kóros pajzsmirigyműködés, hajhullás, nőgyógyászati problémák (petefészek ciszta, meddőség), emlékezeti és koncentrációs problémák.

Biológiai szövődmények bulimiánál: hangszalagvérzés, polip, kiszáradás, székrekedés, gyomorrepedés és vérzés, nyelőcsőrepedés-és vérzés, fogromlás, ödéma, nőgyógyászati problémák (petefészek ciszta, meddőség), csökkent globális agyműködés.

Pszichológiai szövődmények (mindkét esetben): elszigetelődés, negatív önértékelés, kényszeres viselkedés (kényszergondolatok és kényszercselekedetek megjelenése), pszichózis, szexuális zavarok, epilepszia, teljesítményzavarok, fokozott irritabilitás, hangulatingadozások, depresszió, pánikzavar.

Szociális szövődmények (mindkét esetben): párkapcsolati zavarok, elszegényedett kapcsolatok és kapcsolatrendszer, munkahelyi problémák a koncentrációzavar miatt, izoláció. A legnagyobb szociális veszteség szerintem: nem jut el oda (pl. szellemileg, lehetőségek tekintetében, család vonatkozásában), ahová a képességei alapján eljuthatott volna, mert fontos éveket tölt el a betegséggel.

Az, hogy kinél mikor, melyek jelennek meg a szövődményzavarok közül az számos tényezőtől függ, mint például:

- a betegség kezdete (minél fiatalabb korban jelennek meg az első testi tünetek, annál súlyosabb következményekkel járhatnak, annál több lehet a visszafordíthatatlan változás, amelyet a tartós koplalás és a tápanyaghiány okoz a szervezetben!)

- a betegség fennállásának időtartama

A halogatott segítségkérés nem csak az evészavarban szenvedőknél jellemző. Sajnos, hazánk betegségkultúrájának alacsony színvonalát mutatja az is, hogy sokan halnak meg olyan betegségekben, amely korai felismerés esetén gyógyítható lett volna, ld. daganatos megbetegedések, szív-és érrendszeri zavarok). Egy hazai adat szerint a bulimiások 80%-a nem kap kezelést!

- egyéni jellegzetességek (más korábbi betegségek, alapbetegségek). Egy példa: találkoztam már olyan bulimiás beteggel, aki naponta többször hánytatta magát 11 éven keresztül és gyönyörű fogsora volt, ellenben olyannal is, akinek fél év alatt tönkrement gyakorlatilag az összes foga (ld. a gyomorsav szétmarja a fogzománcot az önhánytatás során).

Alapvető pszichológiai jellegzetesség (ha tetszik: kollektív hiedelem), hogy azt hisszük a „rossz dolgok” mindig másokkal történnek meg. Sajnos, azok is éppen így gondolták, akik meghaltak evészavarban vagy évekig bíztak abban, hogy a kellemetlen szövődményzavarok náluk nem úgy, nem akkor vagy egyáltalán nem fognak megjelenni…

És akkor most ez a hosszúra nyúlt felvezetés után jöjjön az interjú. Minél több időt tölt el valaki a betegséggel, annál nagyobb a valószínűsége a szövődménytünetek megjelenésének. Sok olyan beteggel találkozom, aki már egy évtizede beteg. Mégis kevés helyen lehet olvasni arról, hogy milyen következményekkel jár a hosszútávú (krónikus) kórlefolyás az evészavarokban. Ezért erről kérdeztem Prof. Dr. Túry Ferencet, aki a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének az igazgatója. 1990-2001 között evészavar részleget vezetett Miskolcon. Másrészt ő volt az, aki arra inspirált, hogy evészavarokkal kezdjek el foglalkozni. Tudásom alapkövei Tőle származnak.

2. vendég: Prof. Dr. Túry Ferenc, pszichiáter

L. L.: Magyarországon arányait tekintve az evészavaros betegek hány százaléka tölt 10 évnél több időt a betegséggel?

T. F.: Az evészavarok prognózisáról azt mondják – és ez a legjobb evészavar-klinikák statisztikája –, hogy a betegek fele meggyógyul, egynegyede javul, de még tartós tünetekkel küszködik, egynegyede pedig nem változik. Azok lesznek krónikus betegek, akik nem tudnak változni a kezelésekre, és a halálozás is ebből a csoportból adódik. Anorexia esetében a halálozás tíz éven belül 8% körüli, de 20 évvel a betegség kezdete után a 20%-ot is eléri. Ha azt nézzük, hogy Magyarországon 30-50 ezer evészavaros beteg van a becslések szerint, akkor ennek a csoportnak a negyede küszködhet krónikus lefolyással, ami akár egy évtizednél is hosszabb lehet. Több olyan betegem volt, aki egy-két évtizede szenvedett anorexiában vagy bulimiában. Az utóbbi gyakran rejtett marad, mert a betegek testsúlya nem kórosan alacsony, mint anorexiában. Előfordul, hogy egy nőnek 10-15 éve van bulimiája és a férje sem tud róla, mert nem gyakoriak a tünetei, és el tudja titkolni őket.

L. L.: Milyen érzéseket kelt benned pszichiáterként, amikor olyan evészavaros személlyel találkozol, aki egy évtizede vagy annál is hosszabb ideje beteg és a folyamatosan visszaesik?

T. F.: A tehetetlenség érzése a legrosszabb. A másik érzés, amit a krónikus kórlefolyás kelt, a szánalom. Nehéz élettörténetek tanúi vagyunk. Rossz esetben indulat is keletkezik a kezelőkben, ez a tehetetlenség következménye. Ezt az érzést fel kell ismernie a szakembernek és bánnia kell vele, különben a terápia látja kárát. Sokszor a szupervízió segít, más külső szakember tanácsa.

L. L.: Milyen okai lehetnek az elhúzódó kórlefolyásnak?

T. F.: Sokszor látjuk azt, hogy a család mintha nem akarná, hogy a beteg gyermek meggyógyuljon. Vannak a gyógyulást gátló tudattalan pszichológiai tényezők. Ha például a beteg gyermekre kell figyelni, akkor ez elvonhatja a figyelmet nehezen megoldható, súlyos család problémáról, például válási fenyegetettségtől. Ezt hívják elsődleges betegségelőnynek: a betegség egy nehezen kezelhető lelki vagy élethelyzeti problémát odáz el. A másodlagos betegségelőny pedig azt jelenti, hogy a betegnek kifejezett haszna van abból, hogy beteg: nem kell munkába járnia, iskolába mennie. Ez evészavarokban ritkább, de a krónikus lefolyás hátterében azért előfordul.

Megemlítendő az is, hogy biológiai tényezők is hozzájárulhatnak a krónikussá váláshoz: például az alultápláltság hatásai anorexiásokban, a szenvedélyszerű hányás biológiai következményei bulimiában.

L. L.: Van-e különbség ebből a szempontból az evészavar típusok között (anorexia, bulimia, multiimpulzív zavarok) vagy inkább személyi és/vagy környezeti tényezők állnak a háttérben? Ha igen, melyek ezek?

T. F.: Mindegyik kórforma lehet krónikus. A multiimpulzív altípusok azt jelentik, hogy az evészavaros betegnek különböző indulatkezelési nehézségei is vannak az alapbetegség mellett: alkoholizál, drogozik, öngyilkossági kísérleteken van túl, szexuális gátlástalanság, lopás jelentkezhet. Ez rosszindulatú forma, a betegek igen hosszú ideig szenvedhetnek ezektől a problémáktól. Ez az egyéni pszichológiai tényezőkre utal, de a fentiek értelmében a családnak is megvan a maga szerepe.

L. L.: Milyen kapcsolatban van az elhúzódó kórlefolyás a gyógyulási esélyekkel?

T. F.: Minél hosszabb a kórlefolyás, annál rosszabb a prognózis. Ezért fontos az, hogy minél hamarabb hatékony kezelést kapjanak a betegek. Sajnos, gyakori az a jelenség, hogy a betegek „álkezelést” kapnak – némi gyógyszert és csekély vigaszt – , aztán nem történik semmi. Ezért nem mindegy, hogy ki vállalja az evészavaros betegek kezelését. Kell hozzá szakértelem. Hadd említsek egy nem ritka példát: az anorexiást megvizsgálja a pszichiáter a rendelőben, felír neki étvágygerjesztőt meg antidepresszívumot, aztán megígérteti vele, hogy enni fog, majd egy hónap múlva kéri kontrollvizsgálatra. A beteg a kontrollvizsgálat előtt teleissza magát, kicsit nagyobb a súlya, ettől az orvos megnyugszik, és továbbra is ugyanaz a játszma folyik. Ez rosszabb a semminél, mert az orvos asszisztál ahhoz, hogy elhúzódóvá váljék a betegség.

El kell mondani, hogy az étvágygerjesztők tilosak, mert a beteg ellenállását fokozzák, de érdembeli hasznuk nincs. Anorexiában az antidepresszívumok sem használnak, csak akkor, ha a beteg egyértelmű depresszióban is szenved az anorexia mellett. Bulimiában viszont van némi hasznuk a depresszióellenes szereknek.

L. L.: Találkoztál-e már olyan evészavaros pácienssel, akin úgy érezted/láttad, hogy már nem lehet rajta segíteni, és, hogy ha nem is hal meg, de visszafordíthatatlan nyomokat hagyott rajta a betegsége? Ha igen, milyen jeleit tapasztaltad ennek?

T. F.: Több olyan betegem volt, akin nem tudtam segíteni, és bár többször felvettük őket az osztályunkra és mindent megpróbáltunk, néhány év után már nem vettük fel, máshová irányítottuk ezeket a betegeket. Van úgy, hogy a kezelő team nem tudja megtalálni a közös hangot a beteggel, nem tudnak az indulatokkal bánni, vagy más oka lehet a sikertelen kezelésnek. Voltak olyan betegeim, akik már húsz éve szenvedtek evészavarban. Egy nő például 22 kg-os testsúllyal élt két évtizede. Ilyen esetekben annyira merevvé válnak a beteg és családja szokásai, hogy igen nehéz bármit is elérni. Ilyen esetekben már csak a folyamatos kapcsolattartás, tüneti kezelés segít.

Olyan eset is előfordult, hogy egy anorexiás lányt éveken át kezeltük, többször felvettük a kórházi osztályra, hónapokon át küszködtünk vele. Átmeneti javulás után mindig visszaesett. A harmadik ilyen kezelés után feladtuk, azt mondtuk, hogy nem tudtunk eleget segíteni, inkább máshová forduljon. A beteg félévente azért megjelent rövid ellenőrzésre, és egy-két év eltelte után hirtelen javulni kezdett, s mintegy 10 kg-ot gyarapodott. Mindez a spontán javulás kategóriája, ez már nem rajtunk, a kezelőkön múlt. Azóta két gyermeke született.

L. L.: Hogyan viszonyulnak a közvetlen családtagok a hosszú kórlefolyáshoz?

T. F.: Nagyon nehezen viselik, gyakran azért, mert közvetlen szerepük van a betegség fennmaradásában. Ez a szerep nem tudatos, és nem is vádló értelemben említem, inkább a közös felelősség értelmében. Ahogyan már volt szó róla, a családnak néha „jól jön” a krónikus betegség, elvonja figyelmet nehéz problémákról, még ha ez kóros állapot útján is valósul meg. Ugyanakkor a család szerepe igen pozitív lehet. Sokszor hosszú évek után is azt látjuk, hogy a család tudja átsegíteni a beteget a nehézségeken. Ha tud változni a család és partnerek tudnak lenni a közös erőfeszítésben, az igen sokat jelent.

Ha bővebben érdeklődsz az evészavarok iránt, ajánlom figyelmedbe az alábbi olvasmányokat:

Túry Ferenc 2005-ben önsegítő és családsegítő kalauzt adott ki anorexiások és bulimiások számára. Hasznos tanácsok benne szülőknek, pedagógusoknak!

2008. szeptemberében jelent meg Túry Ferenc és Pászthy Bea szerkesztésében az Evészavarok és testképzavarok című könyv a Pro Die Kiadó gondozásában.

.........................................................................................................................

Az evés a mozgás és a szexualitás kölcsönhatása a fogyásban és az evési problémákban

Arra a kérdésre, hogy honnan tudjuk, hogy egy ember, akinek evési problémái voltak (legyen az bármely típusú evési zavar) meggyógyult, létezik egy nagyon egyszerű válasz: ha az evés, a mozgás és a szexualitás a helyén van, és mindhárom területen a személy testi és lelki igényeinek megfelelően „működik”.

Minden esetben tapasztalhatjuk azt, hogy ha az egyik területen zavar keletkezik, akkor az kihat a másik két területre is. Ennek biológiai és pszichés okai is vannak. A „zavar” többféle módon is megnyilvánulhat. Ha valaki elkezd többet enni hízni fog, még akkor is, ha mellette mozog. Erre kétféle reakciót adhat: vagy elkezd még többet sportolni, ezzel kompenzálva a bevitt többletenergiát vagy (és ez a gyakoribb) még kevesebbet fog mozogni, ellustul, nehezebb rávennie magát arra, hogy kimozduljon. Amikor ez már jelentősebb túlsúlyban is megmutatkozik, akkor egy ördögi kör alakul ki: a mozgás több fájdalommal, kínnal, izzadtsággal jár, ezért inkább otthon marad, ott pedig a passzív tevékenységek mellett enni fog. Teli hassal, nagyobb testsúllyal a szexualitás sem működik. Ennek is van biológiai és pszichés oka is (erről részletesebben az interjúban olvashattok), de lehet az is, hogy már nem tetszünk annyira a párunknak és magunknak sem, nem érezzük magunkat vonzónak, kívánatosnak. Bizonyos túlsúly felett (ez nyilván testalkattól is függ, de hozzávetőlegesen 20-30 kg-nyi túlsúly esetén) a szexuális élet kivitelezése már fizikailag is nehézkes. Mellesleg előfordul az is, hogy valaki (nem tudatosan) így védekezik a partnerek közeledése ellen. Ennek pszichológiai okai vannak és gyakran ott áll a sorozatos visszahízások hátterében, mint lelki ok. Abból is adódhat probléma, ha valaki egyre többet sportol. Ilyenkor is előfordulhat, hogy a szexualitás háttérbe szorul, vagy azért, mert párkapcsolati krízisekhez vezet a partner távolléte, vagy azért, mert az összes többletenergiáját az edzőteremben vezeti le a személy. (Az anabolikus szteroidokat szedő testépítők esetén tapasztalt, mintegy a szer mellékhatásaként kialakuló szexuális diszfunkcióra itt most nem térek ki.)

Szóval: evés – sport – szexualitás: érzékeny hármas, a személy „jól-működését” mutatja. Éppen ezért a tartós testsúlycsökkentésnek és az evési problémák rendeződésének hatással kell lennie mindkét másik területre is. Különben megnő az esély a visszahízásra is.

Következő vendégem, Tamás, egy 35 éves férfi, aki 2007-ben keresett fel azzal, hogy fogyni szeretne, de falásrohamai vannak és nagyon rendszertelenül eszik. 126 kg volt és ehhez 184 cm magas. Elmondta, hogy gyermekkora óta elhízott, egy alkalommal sikerült lefogynia kb. 20 kg-ot, de vissza is hízta. Nem szívesen megy társaságba, puhánynak, szerencsétlennek, szánalmasnak érzi magát, szexuális problémái is vannak, ami még tovább rombolja az amúgy is alacsony önértékelését.

Egy fél évig találkoztunk heti rendszerességgel, majd alkalmanként. Jelenleg 94 kg (és még mindig fogy!), edzett testfelépítésű, jól funkcionáló, egészséges önbizalommal rendelkező ember. Tamás vállalta, hogy megosztja veletek néhány gondolatát azzal a változással kapcsolatban, amin keresztülment. Amit itt olvashattok, az inkább az eredmény és nem maga a folyamat. Ennek oka: mindenkinek saját, egyéni útja van, ami csak az övé. Ezt pedig még a névtelenség mellett is a teljes titoktartás illeti meg.

Miért döntött amellett, hogy pszichológiai segítséget kér a súlyproblémája megoldásához?

Korábban is jártam már pszichológusnál egy más jellegű problémámmal kapcsolatban, ahol jó tapasztalatokat szereztem. De az evéssel nem tudtunk mit kezdeni, ezért gondoltam, hogy felkeresek egy olyan pszichológust, akinek az evési problémák a szakterülete. Azért kerestem pszichológiai segítséget, mert tudtam, hogy nem azért vagyok elhízott, mert nem ismerem a táplálkozási alapelveket, hanem rendszertelenül ettem és falásrohamok törtek rám, amelyeket nem tudtam kezelni, megoldani.

Korábban milyen módszereket használt testsúlycsökkentésre?

Már gyerekkoromban is túlsúlyos voltam, próbáltak fogyókúráztatni néhányszor, de az nekem kínszenvedés volt, így nagyon negatív élményeim kötődtek a fogyáshoz, diétához. Aztán 17 éves koromban mikor 101 kg-ot mutatott a mérleg a Testkontrollal lefogytam 20 kg-ot. Sajnos, megtartani nem sikerült, kb. 1-2 év alatt visszahíztam. Aztán már felnőttként, úgy 5 évvel ezelőtt elmentem egy ismert orvoshoz a klinikájára, ahová egy hétre be kellett feküdni és nagyon alacsony kalóriás étrenddel tápláltak. Eközben a helyes táplálkozásról szóló filmeket vetítettek. Itt egy hét alatt 5 kg-ot fogytam, de rendkívül sok szenvedés árán és közben folyamatosan arról ábrándoztam, hogy mit fogok majd összezabálni, ha kijövök onnan. Háromszor voltam ebben a kórházban, minden alkalommal az utolsó dekáig vissza is híztam, amit leadtam kb. 3 hét alatt.

Mennyire volt nehéz lelki oldalról értelmezni a túlsúlyát és az evési problémáit?

Nem volt nehéz, mivel alapvetően olyan beállítottságú vagyok, aki keresi önmagában az okokat, mi miért történik. Magam is kerestem az összefüggéseket, ami egy szakember segítségéve sokkal célirányosabban megtehető, mintha valaki egyedül pörgeti magában - egy idő után már - ugyanazokat a dolgokat.

Melyek voltak a kritikus időszakok a fogyás során?

A kritikus időszakokat most visszatekintve nem nagyon érzékelem, talán éppen azért, mert a pszichológusi segítség átemelt ezeken, nem hagyott mélyre zuhanni. Így azt mondhatom, hogy én az egész folyamatot egy örömteli szárnyalásként éltem meg. Megértettem a testsúly stagnálásának biológiai okát, mint a fogyás szükségszerű velejáróját, így az, ami a legtöbb diétázónál gond, hogy nekiugranak a hűtőszekrénynek, amikor 2-3 hétig nem csökken a súlyuk, számomra nem jelentett problémát, nem okozott visszaesést, vagy visszahízást.

El kellett fogadnom azt is, hogy ha több évtized alatt szedtem magamra ezt a súlyt, akkor nem várhatom el, hogy 2-3 hónap alatt megszabaduljak tőle. Nem siettem sehová, tudtam, hogy fontosabb, hogy megértsem a folyamatot, mint az, hogy túl legyek rajta. Sokat tanultam, megtapasztaltam magamból a fogyás során, ez is vitt előre. És ha valaki mondjuk 30 kilót akar fogyni, akkor nem ugyanabban a lelkiállapotban van az első 10, mint a második 10 vagy az utolsó 10 kilónál.

Hogyan fogadta a környezete, amikor fogyni kezdett?

Mindenki nagyon pozitívan fogadta. Nagy segítség volt, hogy nem akartak etetni, nem kínálgattak, mert előtte megkértem őket erre és ők mindvégig tiszteletben tartották ezt a kérésemet. Az ismerősöktől is rengeteg dicsértet, pozitív visszajelzést, elismerést kaptam, ami mindig megerősített. Bátorítottak, ami segített abban, hogy ne adjam fel.

Mennyiben kellett megváltoztatnia a korábbi életmódját? És mennyiben a szemléletmódját?

Az életmódom teljesen megváltozott, ha ma visszanézek a másfél évvel ezelőtti önmagamra. De nem azonnal változtattam meg gyökeresen, hanem először csak néhány új szabályt vezettünk be és az akkori életmódomból indultunk ki. A fokozatosság fontos volt, mert nem kerültem egy teljesen új helyzetbe, ami idegen lett volna tőlem. Ha most visszatekintek: akkor nagyon egészségtelenül éltem. Például, nem mozogtam semmit, emellett rendszertelenül, sokat és kifejezetten sok mesterséges anyagot, színezéket, állományjavítókat tartalmazó és zsíros ételeket ettem. Mindemellett az étkezésem kifejezetten egyhangú volt. A fő gond emellett még az volt, hogy az evést örömforrásként kezeltem, nem arra, amire való. Azóta rájöttem, hogy az ételnek nem az a dolga, hogy jutalom legyen, de ha éhes vagyok, akkor jó finomat enni. Ha nincs ott a helye és az ideje az evésnek, akkor nem aggatok rá jutalmazó funkciót, hanem másmilyen módon érzem jól magam. Ennek megértéséhez egy a terápia alatt kapott feladat vezetett el: át kellett gondolnom, hogy mi a jó a túlevésben és mi a rossz benne rövid és hosszútávon egyaránt. Magam is meglepődtem, hogy milyen kevés dolog került a jó oldalra és milyen sok a rosszra. Akkor össze tudtam hasonlítani, hogy ezért a kevés örömért nem éri meg. Arra is rájöttem, hogy az evés által okozott örömet meg kell szereznem azokból a forrásokból, ahonnan azok tényleg, eredendően származnak. Ez is kellett ahhoz, hogy az evés elveszítse örömszerző, jutalmazó jellegét. Ez segített a helyére tenni az evést.

Az elmúlt fél évet külföldön, egy dél-ázsiai országban töltöttem. Ott értettem meg, hogy az egészséges étel nem egyenlő az unalmassággal. Sajnos, itthon ennek az ellenkezőjét tapasztaltam és tapasztalom most is. A tradicionális magyar ételek/ízek egyáltalán nem ilyenek, ezért is lehet nehéz dolgunk az egészséges táplálkozással.

Amikor elkezdtem az életmódváltást tetszett az, hogy nem kell bonyolult szabályokat követnem az étkezésben, tényleg olyan volt, ami a mindennapi életvitelemhez alkalmazkodott. Akkor kezdtem el mozogni, amikor 10 kg-ot lefogytam, tehát kb. 116 kg-nál. Hetente 1-2 alkalommal jártam le edzőterembe. Jó volt megtapasztalni, hogy az izzadás nem csak kellemetlen dolog lehet, nem a kifáradás, elgyötörtség jele, hanem az izmok, a test munkájának is. Csak mozgással nem tudnék lefogyni, de mikor elkezdtem mozogni nem csak a fogyás motivált és ma pedig már kifejezetten élvezem a mozgás örömét és hiányzik, ha az elfoglaltságaim miatt nem jutok el az edzőterembe. Más területeken is sokkal aktívabb lettem.

Új elem az életemben a tánc. Korábban soha nem táncoltam, mert ügyetlennek éreztem magam, gátlásos voltam, hamar kifáradtam, izzadtam. Már nem fáradok el és megélem azokat az élményeket, amelyeket ad és amelyek eddig ismeretlenek voltak számomra. Ez is egy örömérzés, ami a testből származik, nem csak az evés ad örömet a testnek!

A szemléletváltozásomban a legfontosabb, hogy amikor elmegyek egy társaságba nem az az első gondolatom, hogy kövér és szánalmas vagyok, és nem vagyok „hozzáragadva” ahhoz, hogy a saját kövérségemen tipródjak.

Milyen szerepet tölt be most az életében a sport? Mennyire volt nehéz rávennie magát a mozgásra?

Az életmódváltásom/fogyásom során átértelmeződött a sporthoz való viszonyom is. Gyerekkoromban cselgáncsoztam, amit nem szerettem, sokat lógtam az edzésekről, az egy kínszenvedés volt számomra. Ma úgy gondolom, hogy ha lesz gyermekem, akkor meg fogom vele szerettetni a mozgás örömét, őt is visszük majd magunkkal sportolni, így a mozgás számára már természetes lesz és nem egy kötelező nyűg vagy a fogyás eszköze.

Mit gondol, mi jelent majd nehézséget abban, hogy megtartsa a jelenlegi testsúlyát?

A mozgásszegény életmód, ami sokunk életvitelét meghatározza a munka-szabadidő aránytalansága miatt. Ha edzeni akarok menni, akkor korán reggel fel kell kelnem, ez több szempontból is nehézséget okoz. Félek attól, hogy ha stresszessé válik az életem, akkor esetleg még előjöhetnek a régi, rossz reflexek. Viszont annyira örülök annak, amit elértem, hogy én ezt már nem fogom egykönnyen elengedni.

Milyen változások történtek Önben és a környezetében, amelyek viszont majd segítenek abban, hogy ne hízzon vissza?

Észrevettem, hogy ha növelem magamban a harmóniát az segít a súlytartásban és, hogy az evés a helyén maradjon. A harmónia megteremtéséhez pedig nekem az kell, hogy a Világgal kibékülve tudjak élni, hogy törekedjek a jó dolgokra, meglássam az apró örömöket is; nem bántok másokat és nem bántom magamat sem. Már nem kell görcsösen figyelnem az evésre, időpontokra, mégis van rendszer az evésben. Egy belsővé vált rendszer. Vannak alapszabályok, amelyeket betartok, ugyanakkor merek és tudok rugalmas lenni. Segít az is a súlymegtartásban, hogy szeretem a testemet és kipróbálok új dolgokat, aktívabb vagyok. Vagyis tényleg „használom” az „új” testemet.

Milyen hatással volt a súlyproblémája a szexuális életére és tapasztalt-e ezen a területen változást azzal, hogy lefogyott?

Ezen a területen nagyon jelentős változást tapasztaltam. Amikor el voltam hízva az esetek nagy részében impotens voltam. Ebben gondolom biológiai oldalról a vérkeringés elégtelensége, pszichés oldalról pedig a gátlásosság játszottak főszerepet. Egy idő után azt éreztem, hogy több vele a nyűglődés, mint az öröm. Elfáradás, lihegés, izzadás, elment a kedvem az egésztől. A szexuális problémák, mintegy mellékhatásként jelentek meg a hízással együtt és a fogyással el is múltak. A testem és a lelkem nincs megterhelve plusz súlyokkal. Például annyira taszított a testem, hogy tükörbe sem szerettem nézni. A fogyással magabiztosabb lettem a saját testemmel kapcsolatban mind külsőleg, mind belsőleg, és nem undorodom a saját testemtől. A fogyásom egy pontján nagyon élesen kirajzolódott a falásrohamok és a szexualitás hiánya közötti kapcsolat, mert egy idő után, már az ezen a területen megélt kudarcok miatt is ettem, ezzel egy ördögi kör alakult ki.

Soha nem kérek senkit arra, hogy saját névvel esetleg fényképpel szerepeljen a honlapon, ezt most sem tettem, ugyanakkor minden személyes információ, amit olvashattok az érintett személy beleegyezésével készül, jelenik meg az oldalon. Most viszont sajnálom, hogy (hűnek maradva saját elveimhez) csak szavakkal mutathattam be azt a változást, amin ez a férfi keresztülment. És a változás nem csak az elveszített testtömeg miatt döbbenetes! Egy ember, aki „kihúzta magát”, pszichológiai értelemben is kiegyenesedett, hisz magában, ő irányítja a saját életét és nem a körülmények őt. Egy ember, akik képes felelősséget vállalni a testéért, a lelkiállapotáért, a múltjáért és a jelenéért. Ezt egy fénykép sem képes visszaadni. Azt hiszem, még nekem sem sikerült teljesen felfognom, hogy részese lehettem ennek a folyamatnak.

Hit és akarat - JUDIT példája

Judit evési problémái 1993-ban, vagyis 17 évvel ezelőtt, 15 éves korában kezdődtek. 19 éves koráig rendszeresen visszatérő falásrohamai voltak, majd ekkortól rendszeresen hánytatta magát, bulimiás lett, mellette a testsúlya normális volt. 7 év múlva már rendszeresen füvezett, ivott és hányt, lefogyott, alig evett. Az volt a fő sikerélménye, öröme, hogy egész nap csak egy almát evett. Majd egyre gyakoribbak lettek ismét a falások, újra meghízott, hánytatta magát és drogozott. És ez kezdett egy igen veszélyes körforgássá állandósulni. Rendszeresen visszatérő öngyilkossági gondolatai voltak.

Judittal 2007. augusztus 23-án találkoztunk először. Ekkor 29 éves volt. Naponta több alkalommal tömte magába azokat az ételeket, amiket amúgy megvont magától. Majd kihányta. Ezután megint evett és megint meghánytatta magát. Rendszeresen füvezett, olykor ivott. Nem volt jó véleménnyel magáról, a testét pedig egész egyszerűen utálta és felelőssé tette az összes negatív érzéséért.

Judit 2009. január 2-án hányt utoljára. 2009. szeptembere óta nincsenek túlevései. 2009. novemberében lezártuk a terápiát.

Judit 2010. április 23–án: ”Ma 100%-osan az a nő vagyok, aki mindig is szerettem volna lenni.”

Hogyan és mikor kezdődött az evési problémád?

Gyakorlatilag túlevéssel és hízással kezdődött. Ekkor még annyiban merült ki a küzdelmem, hogy rendszeresen próbáltam fogyókúrázni, egyre kevesebb sikerrel. Általában koplaltam, amit valameddig bírtam, majd ez újra és újra túlevésbe torkollott. Egyre több ételt iktattam ki az étrendemből, egyre hosszabb lett a tiltólistám, mégsem tudtam lefogyni. Aztán 21 éves koromban, egy ismerős srác a munkahelyemen említette, hogy ő szokott hányni ha bezabál és ez milyen jó módszer, mert bármit megehetek és mégsem fogok hízni tőle. Ez a hízás ellen kezdetben megoldásnak tűnt, de valójában már az első hányások után éreztem, hogy ezzel ártok magamnak. Kettősség volt bennem: egyrészt örültem, hogy van egy „módszer”, ami mellett megehetem mindazt, amit évekig meg akartam vonni magamtól, másrészt lelkiismeretfurdalásom is volt az önhánytatás miatt. De akkor még fontosabb volt számomra az a megkönnyebbülés érzés, hogy az elfogyasztott bűnös és hizlaló ételek nem maradnak bennem.

A környezeted hogyan szerzett tudomást róla és ők miként reagáltak?

Anyukám már az elején észrevette és jól le is szidott. Nem volt túl megértő, úgy reagált, mintha ez egy újabb „rosszaság” lett volna részemről. Ekkor még sem ő, sem én nem tudtuk, hogy ez egy betegség. Ő azt hitte, hogy elég, ha megtiltja nekem, hogy hánytassam magam, én meg úgy voltam vele, hogy „majd” abbahagyom, de még nem. Meg voltam győződve róla, hogy ez rajtam múlik és, ha majd akarom, akkor le fogok tudni állni a hányásal. Így telt el 7 év az életemből. Azt kell mondjam, hogy jól elvoltunk, a bulimia és én.

Más nem tudott róla. Amikor eldöntöttem, hogy segítséget kérek, mert egyedül nem tudok megküzdeni vele, akkor avattam be egy barátnőmet, aki támogatott abban, hogy szakembert keressek, de ezt nem tette meg helyettem.

Milyen hatással volt az evészavar az életedre? (munka, tanulás, párkapcsolat, egyéb emberi kapcsolatok)

Már 7 éve voltam bulimiás, amikor elkezdtem füvezni és ezzel még durvább falásrohamaim lettek, ezzel együtt még gyakrabban hánytattam magamat. Nagyon hamar a napjaim arról szóltak, hogy füveztem, ettem, hánytam egész nap, majd bekapcsolódott az alkohol is. Bezártam magamat a saját kis világomba, elszeparálódtam az emberektől.

A középiskolát nem fejeztem be, harmadikban már annyi hiányzásom volt, hogy nem folytathattam. Ez azóta is folyamatosan nyomasztott, sokáig nem is tudtam róla beszélni és senkinek nem mertem elmondani. 2009. szeptemberétől újra beiratkoztam és le fogok érettségizni, sőt nyelveket is tanulok és szeretnék majd ezzel kapcsolatosan felsőfokú szakképesítést szerezni.

Amikor nagyon sovány voltam, mert volt egy ilyen időszak is, akkor azt hittem, hogy majd így nagyon sok fiúnak fogok tetszeni. Valóban sokan érdeklődtek irántam, de ehhez a soványsághoz társult egy lelkiállapot is, és én ehhez illeszkedő embereket vonzottam be, akik viszont nem tetszettek. Mintahogy a saját állapotom sem tetszett, csak akkor még nem láttam az összefüggést ezek között. És azt is hittem, hogy biztos jobban fognak majd szeretni, de ez nem így volt. Én nem tudtam magamat szeretni.

A legboldogabb időszakomat akkor éltem meg, amikor saját magamat megszerettem, ennek kb. egy-másfél éve, akkor 78 kg voltam.

Hogyan és mikor szántad el magadat arra, hogy gyógyulásodhoz szaksegítséget kérj? Azt kaptad-e, amire számítottál?

Amikor már napokig csak ettem-hánytam-aludtam-füveztem, azt éreztem, hogy nem bírom abbahagyni. Úgy tudnám leírni, hogy jött és elvitt, magával ragadott ez az egész és én nem tudtam megállítani. Teljesen elveszítettem a kontrollt önmagam és az életem felett. És akkor rájöttem, hogy ez nem erről szól, hogy én majd, ha akarom, akkor elegánsan kilépek belőle. De előtte hónapokig próbálkoztam és egyre jobban őrlődtem magamban. Ez vezetett oda, hogy elmondtam a barátnőmnek. Elkezdtem olvasni erről a betegségről az interneten, már célirányosan kerestem valakit, akinek ez a szakterülete. Ekkor fogtam fel, hogy már legalább 8 éve bulimiás vagyok. Ekkor már a fűtől is meg akartam szabadulni, de nagyon féltem, hogy nem fog sikerülni. Egyre gyakrabban éreztem, hogy feladom, nem tudom megcsinálni, nem tudok kijönni belőle és az öngyilkosság tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak ebből a kilátástalan helyzetből.

Újra beszéltem erről Anyukámmal, aki már sokkal megértőbb volt és támogatott. A gyógyulás során a legnehezebb időszakokban mindig ott csengett a fülemben, hogy azt mondta: „amit Te akarsz, azt el tudod érni”. Egyébként a füvezés pont ezt az akarást gyengítette bennem.

A terápiától teljes mértékben azt kaptam, amit vártam. Nagyon jó volt, hogy nekem kellett megtalálnom önmagamban a válaszokat, amikhez viszont kaptam iránymutatásokat. Az evésnapló és az otthoni feladatok nagyon sokat segítettek. Végre konstruktívan kezdtem el foglalkozni a problémámmal, nem csak sötétben tapogatóztam.

Melyek voltak szerinted a legfontosabb pontok a gyógyulásodban?

Ami rengeteget segített, az az álmodozás volt, arról, hogy milyen nő leszek, hogy magabiztos leszek és nem fogok félni magamtól. Sokszor elképzeltem önmagamat. Láttam magamat boldognak, kiegyensúlyozottnak és ilyen akartam lenni. Készítettem magamnak egy kívánságfalat, amire felírtam, amit szeretnék: hogyan érezzem magamat, hol szeretnék lakni, hogy megfejtsem az evészavarom üzenetét, hogy „ne a keksz irányítson”. És idővel elhittem magamról, hogy ez így is lesz. És így is lett! Mára azt mondhatom, hogy minden teljesült, amit a kívánságfalamra felírtam.

Aztán szépen lassan elkezdtem nyitni az emberek és új dolgok felé.

Büszke vagyok magamra. Arra az útra, amit bejártam.

Kulcsfontosságú volt ebben az egész folyamatban, hogy megszerettem önmagamat. De amíg ide eljutottam, addig sok egyéb dolgot kellett megértenem az életemmel, a múltammal, a személyiségemmel, a céljaimmal kapcsolatban.

A hit az önmagad szerethetőségében valóban a leglényegesebb pontja a gyógyulásnak. És talán a legnehezebb is, sokaknak ez a legnagyobb küzdelem. Tudom, hogy ezt nehéz megfogalmazni, de esetleg tudnál mondani néhány konkrét dolgot, hogy ez neked hogyan sikerült?

Emlékszel arra amikor mondtam neked, hogy főztem magamnak és szépen megterítettem az asztalt, leültem és megebédeltem. Úgy ettem ahogy kellett. Szép tányérban, szép szalvétával, lassan, nyugodtan. Megadtam a módját. Élveztem az ízeket és nekem akkor ez annyira jól esett. Erre te ezt válaszoltad :

- Végre kezded magad szeretni !

Nekem akkor jutott el....... mi az, hogy szeretni magamat. Nehéz ezt megfogalmazni, de onnantól volt az, hogy figyeltem is arra, hogy megadjam magamnak a jót. Nem csak az evésben, minden másban. Valahogy tudatosan is törekedtem arra,hogy megtaláljam a szépet magamban. Amit mások mondtak az is fontos volt, hisz oly sokan mondogatták, hogy fogadd el magad, meg te úgy vagy jó, meg mindenki más és ezért szép stb.

Minden nap egyre több dolog volt ami tetszett magamban és ez már nem csak a külsőségekről szólt. Elkezdtem figyelni azt is,hogy mi van belül.

Sok kis apró, magam felé irányuló figyelmességgel: a gyertyagyújtás, a füstölő, a kényeztető fürdő, az hogy ez én vagyok, meghozta a lassú változást.

Arra is sokat gondoltam, meg hallottam is másoktól, hogyha magamat nem tudom szeretni és elfogadni,hogyan tudnék mást? !

Én szeretni is AKARTAM magamat. Nekem nem volt jó az az állapot, ahogy magamra gondoltam.

Ez nagyon nehéz volt, sőt még ma is vannak pillanatok amikor nem úgy tekintek magamra.

Ha magamat nem fogadom el, hogy fogadhat el más?Ha magamat nem szeretem,hogy szeressen más??? Ez a két mondat mindig ott volt a fejemben. A kívánságfalra is ki volt írva, és még ezek a szavak : nőiesség (akartam magamban meglátni), elfogadás (magammal és másokkal szemben).

Azokra figyeltem, amik tetszenek, pl. a hajam, vagy ha kifestettem a körmöm, vagy a bőröm stb.

A belső jó tulajdonságaimat sem hagytam figyelmen kívül, sőt meg is dicsértem magam sokszor. Volt olyan is, hogy a tükörbe mondogattam jó dolgokat magamnak :-)) szerintem ez is hatásos volt.

Úgy szerettem volna létezni, élni, hogy ne a kilóktól függjön az én jó hangulatom és szeretetem magam és mások felé. Ne a negatív gondolatok uraljanak.

Rájöttem, hogy az életben rengeteg csodás dolog van és én nem vettem ezeket észre amikor beteg voltam, vagy csak egy részét.

Most is dolgozom ezen még, de azt hiszem ez az állapot már teljesen jó.

Volt még egy mondatod ami nagyon bennem maradt: Ha a bulimia felé utálattal és undorral fordulok, nem fogok meggyógyulni. Ezt az önmagammal kapcsolatos viszonyomra is érvényesnek gondolom.

Ma milyen az életed? Mi változott meg körülötted, benned?

Az emberi kapcsolataimban most sokkal elfogadóbb vagyok másokkal, valószínűleg azért, mert magamat is megtanultam elfogadni. Régen elvártam a kapcsolatokat, hogy mások jöjjenek, most tudatosan építem a kapcsolataimat, dolgozom rajtuk. Korábban mindig magamra figyeltem, most a másik érdekel. Na, nem azért foglalkoztam mindig magammal, mert önző voltam, hanem azért, mert állandóan szorongtam amiatt, hogy mások mit gondolnak rólam. Manapság jobban bele tudom élni magamat a másik helyzetébe egy engem érintő konfliktus során is. Tudok higgadtan gondolkodni, nem reagálok azonnal, nem önt el a düh vagy a bűntudat. Vannak konfliktusaim, sőt belemegyek konfliktushelyzetekbe sokkal könnyebben, mint régen, nem félek tőlük és nem félek magamtól. Sokkal érettebben kezelem az emberi kapcsolataimat. Nem akarom azonnal megoldani, ha van egy vitás szituáció, hanem hagyom megérni magamban.

A szüleimmel való kapcsolatom is jobb lett. A betegségem alatt Apukámat nagyon ellöktem magamtól, most szorosabb lett a kapcsolatunk. Anyukámban már meglátom a hibákat is, és ezzel együtt szeretem őt. Nem régen történt, hogy mondta nekem, hogy látja mennyire jól vagyok és ne haragudjak rá, amiért sokmindent elrontott korábban. Ekkor az utolsó kis tüske is elmúlt belőlem.

Nagyon sokat segített, hogy a környezetem folyamatosan visszajelezte, hogy pozitív irányban változtam, nyitottabb, nyugodtabb lettem. Ez erőt adott azokban az időszakokban is, amikor nem voltam olyan jól.

Önmagammal kapcsolatban azt érzem még, hogy van bennem egy óriási vágy a szeretetre és a szexre is. Ennek nagyon örülök, mert korábban ezeket a vágyakat mind elnyomtam magamban

Összességében azt mondhatom, hogy az a nő lettem, aki lenni akartam. Boldog, kiegyensúlyozott, nincsenek hangulatingadozásaim. Voltak nehéz időszakok, de azokban is rengeteget tanultam, tudtam meg önmagamról. Azok nélkül ma nem itt tartanék. Számomra a gyógyulásban a legmeghatározóbb élmény az volt, hogy azt éreztem már nem félek. Akkor tudtam abbahagyni az önhánytatást végleg, amikor már nem féltem, hogy hányni fogok. És ugyanígy volt a túlevésekkel is. Éreztem, hogy kiszáll belőlem a betegség.

Az evésem teljesen normális keretek között van, érzem, hogy mikor elég, mennyire van szükségem és attól többet nem is kívánok.

Én már annyira szeretem magamat, hogy már nem tudnék hányni.

...

Nagyon sokféle gyógyulással találkoztam már. Ezért is a legnehezebben megválaszolható, mégis leggyakrabban feltett kérdések egyike, a „Mennyi idő alatt lehet ebből meggyógyulni?” Erre a kérdésre legszívesebben azt válaszolnám, hogy: „ha szerencséje van, akkor nem túl hamar.”

Előrebocsátom, hogy a tüneti kezeléseket, amelyek idővel tünetváltással járnak, én nem sorolom a gyógyulások közé. Egy evészavaros ember nem akkor gyógyul meg, amikor már nem hány, vagy elérte a normális testsúlyát. Olyan gyógyulás sincs, amikor a tünetek megmaradnak, még ha sok területen jelentős fejlődést is ért el a személy. Az sem biztos, hogy a tünet és a háttér változása kéz-a-kézben jár. Talán az a szerencsésebb, akinél később múlnak el a tünetek, mert ő hosszabb utat jár be.

A Judit által bejárt út kiváló példája annak, hogy az evészavar nem feltétlenül egy sorscsapás, hanem egy áldás is lehet, amelyen keresztül megismerhetjük önmagunkat és azzá válhatunk, akivé az álmainkban alkottuk magunkat.

Mindenkinek ilyen gyógyulást kívánok!

.......

„Annak örülnék, ha bennem ez a folyamat soha nem érne véget” – NÓRA gyógyulása atípusos anorexiából

Amikor egy középhosszú (12-15 alkalom) vagy egy hosszú (20-25 alkalom) konzultációs sorozat végére érünk számot vetünk arról, hogy milyen változások történtek a közös munkánk során. Egy ilyen összegzésen keresztül szeretném most bemutatni azt, hogy az evészavarokból való teljes gyógyulás csak úgy értelmezhető, ha a változások mindhárom régiót érintik: a biológiait és a társas dimenziót éppúgy, mint az egyéni pszichológiai változások területét.

Azért tartom fontosnak ezt újra és újra hangsúlyozni, mert még mindig sok – sikertelen - egyéni próbálkozás és terápia elsiklik azon tény felett, hogy az evési problémákban – vezessenek azok a klasszikus evészavarok valamelyikéhez vagy elhízáshoz – nem elég ha csak az evésre, csak a mozgásra, csak az önfejlesztésre (önismeret, önértékelés, motiváció, konfliktuskezelés stb.) vagy csak a környezetváltozásra (elköltözés a származási családtól, párkapcsolati szakítás vagy éppen pártalálás) koncentrálunk. Az evészavarok sajnos eleve olyan típusú zavarok, amelyek erősítik az érintett személy „csőlátását”, finomabban szólva rászűkülését az evési probléma egy-egy területére. A megoldás viszont a komplexitásban keresendő.

Az itt bemutatott Nóra esete egy példa arra, hogy milyen változások történnek egy atípusos anorexiával küzdő személy életterületein a gyógyulás során. Hangsúlyozom, hogy ez Nóra élete, az ő útja, az ő története. Az nem segít, ha lemásolod, ha megpróbálsz ugyanazokon a területeken változni, fejlődni, mint ő. Meggyógyulni akkor fogsz, ha megtalálod a saját utadat. Egyre figyelj: ez az út sokrétű és összetett.

Az evészavarok problémáját nem lehet sem gasztronómiai, sem gyógyszertári receptekkel megoldani – legyen szó elhízásról, anorexiáról, bulimiáról vagy akár orthorexiáról.

Nóra:

"Időszámításunk óta számos változás zajlott, zajlik az életemben, bennem, a lelkemben, a fejemben, körülöttem. Ezek egy része már stabil, egy részét még fel kell dolgoznom. Még mindig érzem, hogy munkálkodnak bennem a dolgok, érzem, hogy ez milyen nehéz lelki munka. Örülök, hogy megcsináltam, örülök, hogy még tart.

A biológiai és testi változást én külön választanám, bár tudom, hogy szorosan összefügg – illetve minden mindennel összefügg.

Biológiailag az éhség érzetem visszatért, amit korábban már szinte úgy éreztem, hogy kikapcsoltak nálam. Most jelen van, és ha érkezik nem leszek dühös, nem haragszom rá, se a világra. Menetrendszerűen érkezik, úgy, ahogy ezt megtanultam, és megtanítottam a testemnek. Rájöttem, hogy éhesnek lenni jó dolog, és még jobb ételt adni a szervezetemnek. A jófajta teltségérzet megtapasztalása felemelő élmény volt, azt éreztem, hogy bízhatok a testemben, ahelyett, hogy folyton irányítanom kellene.

A bőröm határozottan szebb lett. A testem formája változik. Ezt eleinte nem néztem jó szemmel, most viszont nem bánom már. Nekem így is tetszik. Így most egészségesnek nézek ki. Korábban felhívtam magamra a figyelmet azzal, hogy bot voltam, hogy mindenki azt hitte iszonyú beteg vagyok – ilyenkor foglalkoztak velem. Most ez elmaradt – de foglalkoznak velem most is, csak más okból. Meglepődnek, hogy mosolygok, hogy „milyen jól nézek ki”, hogy jó kedvem van, és energikus vagyok. Talán ez a jobbik verzió.

Nem zavar, hogy van rajtam zsír, nem zavar, ha puha vagyok. Nem zavar, ha ráncos a hasam. Már nem szeretnék szálkás lenni, mert az minden, csak nem nőies. Elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok. Azért teszek, hogy egészséges legyek, de azért nem hogy másként nézzek ki. Nem szeretném lejjebb faragni a combomat, a fenekemet, a csípőmet. Nem érdekel, ha kiáll a hasam, és az sem érdekel, ha megkérdezik, vajon terhes vagyok-e. Elfogadom, hogy két gyerek után van akinek nem húzódik vissza a hasa, és én is közéjük tartozom.

Sokkal több energiám van, mint korábban. Figyelek a testemre, figyelek magamra, és amikor úgy érzem, hogy elfáradtam, vagy álmos vagyok, akkor pihenek. Alszom. Már kifejezetten zavar, ha keveset tudok aludni, mert tudom, hogy milyen amikor kialszom magam, és milyen jó érzés pihenni, és azt is tudom mivel jár, ha fáradt maradok. Rájöttem, hogy pihenni jó, és attól nem leszek rosszabb ember, ha néha lefekszem, még akár napközben is.

Féltem a testemet (nem külsőleg), féltem, hogy elhasználtam, hogy tönkretettem, nem figyeltem rá. Bepótolni vagy semmissé tenni ezeket a dolgokat nem lehet, viszont javítani tudok rajta. Örülök, hogy eddig kitartott, és velem volt, és szolgált, és nem adta fel. Vigyázok rá.

A testem nőiesedett, ami szerintem teljesen összefügg azzal, hogy a lelkem is nőiesebb lett. Együtt változtak kéz a kézben, és haladunk a harmónia felé. Szélesebb lett valamivel a csípőm, azért mert került rá „párna”. Van fenekem, nem lóg rajtam a nadrág. A combom már nem bot, nem csak izom, hanem puhább lett – nőiesebb, nem terminátoros. A férjem nagy örömére a mellem növekedett. Ezek a külső változások mind ahhoz társulnak, amit szerettem volna mindig, ami talán bennem is volt, vagy egy részét lehet, hogy tanultam az idők folyamán. A lényeg mégis a végeredmény: szerettem volna nő lenni, szerettem volna nőies lenni, feleség és anya. Szerettem volna mindezt nem recept szerint tenni, hanem úgy, hogy az igazán belülről fakadjon, hogy ne csak a cselekedeteimben (illetve azok egy részében) legyen meg, hanem az egész lényemben. Szeretek nő lenni, és szeretek ilyen nő lenni, amilyen vagyok.

Tudatos vagyok az ételek megválasztásában, kevésbé vagyok elutasító, és több féle ételt merek enni, mint korábban. Nem zavar, ha csak fehér kenyeret vagy péksüteményt találok a boltban. Nem zavar a tej, nem zavar a vaj. Egyre több helyen vagyok képes étkezni.

Kifejezetten zavar, ha nem eszem reggelit, már nem szívesen mondok le erről a remek szokásról. Már tudom, hogy ettől teljesen másként indul a nap. Egyre jobban tudom tervezni az étkezéseket, tudatos vagyok benne. Még becsúszik egy-két hiba, vagy végiggondolatlanság, de ezeket meg tudom oldani, és figyelni tudok rájuk.

Pszichológiailag rengeteg változás zajlott le bennem. A változások még mindig zajlanak, egy kicsit néha fejtörést is okoznak, vagy rácsodálkozásra adnak indokot. Mindenestre hatalmas felfedezés volt számomra, hogy úgy is lehet élni (élnem), ahogy most élek, és ez a fajta élet nekem is jár, én is képes vagyok rá.

Korábban erősen függtem a külső elfogadástól, a megítéléstől, és ez vezérelte a cselekedeteimet. Azért csináltam meg dolgokat másoknak, vagy azért viselkedtem valahogy, hogy jobban elfogadjanak, hogy szeressenek, és jó színben lássanak. Akkor is megtettem dolgokat, ha én azt igazából nem akartam, vagy éppen nehézséget okozott, a cél az volt, hogy szeressenek. Teljesítményeket hajszoltam, külső megerősítéseket vártam, hogy el tudjam hinni magamról én is érek valamit, és én is vagyok annyira jó, mint mások. Így akartam elérni, hogy figyeljenek rám, hogy befogadjanak, és elfogadjanak, elismerjenek, vagy észrevegyenek. Ez megszűnt, és hatalmas változásokat hozott, néha még azt is mondom, hogy sok fejtörést is eredményez, mert teljesen új helyzetek elé állít. Az eredeti motivációm elszállt, megszűnt, törlődött, például az egyetemmel kapcsolatban. A segíteni akarás mellett nagyban vezérelt az, hogy majd teljesítményem okán elismernek és válok valakivé. Nem akarok „nagy emberré” válni. Nekem ez így jó ahogy van. Nem akarom, hogy azért ismerjenek el, mert mennyire tudok dolgozni, vagy mennyi energiát vagyok képes egy adott dologba beletenni. Nem keresem a sikereket, amik kívülről származnak. Nem keresem a külső megerősítéseket. Talán már elértem a normális szintet. Örülök azoknak a sikereknek, amiket én annak ítélek meg, és ez független a külső megítéléstől. Nem mindenki látja az igazi belső dolgokat, ezt csak én érezhetem, én tudhatom, hogy mi van egy-egy teljesítményem mögött, és a sikert is csak én ítélhetem meg reálisan. Nem az a siker nekem, amit mások annak látnak vagy ítélnek.

Úgy gondolom, hogy így jó vagyok. Változnom, fejlődnöm kell még sokat, de azt nem másokért, hanem magamért fogom tenni. Már látom, hogy nekem is vannak értékeim, és szerethető vagyok. Ha valaki figyel, akkor ezeket észre lehet venni, ha valaki meg erre képtelen, annak nem akarok bizonyítani.

Lelassítottam, nem hajhászom a teljesítményt. Rájöttem, hogy nem dől össze a világ, ha nem azonnal elsőre ugrom meg mindent, mert vannak „kerülő utak” is, amik ugyanúgy előttem állnak, és mindenben van jó is és rossz is, van előnye ugyanúgy, mint hátránya is. Attól nem leszek rosszabb, hogy nem azon az úton megyek, mint a többség. Arra figyelek, hogy én mit szeretnék igazán, hogy a jelenlegi állapotomban mi a legjobb nekem. Rájöttem, hogy az a munka, amit magamba tettem az elmúlt fél év során, rengeteg energiámat igényelte, és arra is rájöttem, hogy ezekhez a változásokhoz idő és nyugalom kell. Az lehetetlen, hogy változzak, változást akarjak, de minden marad körülöttem a régiben. A kettő nem működik együtt. A változásokból és a lelki munkámból nem engedek, mert ilyen jól még életemben nem éreztem magam. Könnyű vagyok, nem nehéz a lelkem. Az összes többit ehhez igazítom.

Már nem hajtom magam, és leginkább azt csinálom, amit én szeretnék, és nem azt, amit mások várnak tőlem. Szeretek olyan dolgokat csinálni, amik örömöt okoznak, amik kikapcsolódást jelentenek és nem kötelességet. Már elfogadom magam akkor is, ha félreteszem a kötelező dolgaimat, és olyannal töltöm az időt, ami örömöt okoz és ami nekem fontos.

Merek kérni, érzem és értem az igényeimet, ezeket el is fogadom. Meg tudom fogalmazni, hogy mit szeretnék, mi hiányzik és ezekről merek is beszélni. Már tudom, hogy jobb, ha kikerül belőlem, és tudatom a környezetemmel, mert maguktól nem fogják kitalálni, nem is lehetséges. Örülök, hogy ezt megtanultam, és örülök, hogy élek is vele.

Örülök a jogaimnak, hogy nekem is vannak, és nem bűn, ha gyakorlom őket. És igen, elfogadom, hogy nem csak nekem vannak jogaim, hanem másoknak is. Igyekszem tiszteletben tartani ezeket is, és figyelembe venni, mert korábban csak gondoltam, hogy ezt teszem, de nem tettem, vagy nem rendesen.

Természetesen vannak olyan területek, amiken még csiszolnom kell, amik még nem mennek úgy, ahogy mehetnének, vagy ahogy szeretném, hogy menjenek. Annak örülnék, ha ez a folyamat soha nem érne véget, ha mindig lennének olyan területeim, amiket felfedezhetek, megismerhetek, és örülhetek neki, hogy van.

Egyre jobban látom a korlátaimat – és megértettem, hogy nem fejlődhetek a végtelenségig a teljesítmények területén. Nem akarok mindenáron én is mindent csinálni, és mindent úgy vagy sokkal jobban csinálni, mint mások. Megértettem, hogy mi az, ami nekem való, és mi az, amitől ha lehet, távol tartom magam, mert a belső békémnek ez jobb. Nem fogok mindenáron szerepléseket vállalni például, nem fogok olyan területen dolgozni, ahol a „lágyság és puhaság” hátrány, és gyengeségnek minősül. Nem akarom legyőzni a férjemet a sportban, még utolérni sem akarom, mert nekem nem az a dolgom.

Ami a környezetemmel való kapcsolatomat illeti mások társaságát nem keresem feltétlenül. Már nem gondolom azt, hogy mások barátságáért nekem kéne küzdenem, és nem akarok megnyerni magamnak feltétlenül más egyéneket, hogy szeressenek, fogadjanak el, csodáljanak, ismerjenek el, tartsanak jó embernek, és hiányozzak is nekik. Ez nem rajtam múlik, és tenni meg végképp nem kell érte.

Megértettem azt, és el is fogadom, hogy nem baj, ha szeretek egyedül is lenni, és szeretek gondolkodni, írni. Ez nem hiba és nem negatívum. Ha egyedül vagyok az feltölt, és úgy érzem rendezetté válok tőle. Ami nekem nagyon fontos, hogy a gondolataimat legyen lehetőségem rendezni, és akár le is írni.

Már kevésbé szorongató érzés társaságban lenni, és társas eseményeken részt venni. Korábban mindig megúsztam, lemondtam, hazudtam, hogy ne kelljen. Utáltam, szorongtam, ideges voltam, és haragudtam magamra, hogy minek kell ezt. Most nem zavar. Ha úgy döntök, hogy találkozom valakivel, akkor azt szívesen teszem és nem rontom el a hangulatomat, mert tudom, hogy saját szándékból, akaratból vagyok ott, és nincs értelme emiatt dühöngeni. Ehhez persze kell az igények és jogok ismerete és gyakorlása.

Társaságban, mindenki meglepetésére, oldott vagyok és csevegő J. Kérdezek és néha várom, hogy kérdezzenek. Nem azon aggódom, vajon mi néz ki rajtam hülyén, nem azt figyelem ki röhöghet rajtam, ki beszél rólam, ki néz rám gúnyosan. Másokra figyelek, és élvezem, hogy figyelem az emberek viselkedését. Ez jó móka. Azzal nem foglalkozom, hogy velem ki foglalkozik. Ha valami nem tetszik másoknak, az már az ő bajuk.

A férjemmel való kapcsolatom olyan fordulatokat vett, amilyenről még álmodni sem mertem. Azt hiszem már mondhatom, hogy jobb mint valaha. Elfogadom a szeretetét, a közeledését. Örülök a közelségének, és én is akceptálom ezt az igényét és azt, hogy neki erre nagyobb szüksége van, mint nekem. Szeretetteljes és békés lett a kapcsolatunk. Nem harcolunk, hanem figyelünk, beszélünk, megbeszélünk, érdeklődünk és kérdezünk. Nagyon jó így.

Elmúlt belőlem a harag. Olyan voltam, mint aki mindig küzd, harcol, viaskodik mindennel és mindenkivel, és talán ő maga sem tudja, hogy kivel-mivel. Most ez elmúlt, helyére a béke és nyugalom került (ez persze így nagyon rózsaszín és puncsízű – nem annak szántam, és több van mögötte, csak nem tudom kifejezni másként). Nem haragszom az anyura, teljesen más perspektívából nézem őt és helyzetét, a cselekedeteit. Tudom az értékeit, és tudom mi mindent köszönhetek neki, minden hibája ellenére. Örülök, hogy ő az anyukám, és örülök, hogy legalább addig vele voltam, amíg köztünk volt. Apám nem nagyon érdekel, ő hidegen hagy, felé nem sok érzelmet tudok kifejezni, mert inkább az érdektelenség az, ami eszembe jut. Nem haragszom rá, nem vagyok dühös. Érzelemmentes vagy érdektelen vagyok inkább.

A testvéremet tudom megfelelően kezelni, nem megyek bele játszmákba vele, nem adom a partnert a gyerekes viselkedéséhez. Nem viselkedem úgy vele, ahogy ő azt elvárná, hanem olyan vagyok, amilyennek én gondolom, vagy érzem, hogy lennem kell. Nem zárkózom el tőle, örülnék neki, ha lenne „mi” együtt, de erőltetni sem lehet. Én nyitott vagyok felé.

Már értem, hogy miért fontos a gyógyulás motivációja. Magam miatt akarok meggyógyulni, azért, hogy én magam jobb ember legyek, hogy a kisugárzásommal ne betegítsek másokat, hogy jól érezzem magam attól, hogy azt kapom vissza, hogy „jó velem lenni”. Azért akarok meggyógyulni, hogy én magam jobban legyek, hogy nekem könnyebb legyen, jól érezzem magam, megtaláljam a békémet belül, a lelkemben és megértsem, hogy én így is jó vagyok, és nem kell ehhez minden területen különlegesnek lennem. Nem kell ahhoz különösen vékonynak lenni, hogy jó legyek mások szemében, és nem attól leszek elfogadhatóbb, hogy mekkora a testtömegindexem vagy mennyi a testzsírszázalékom, milyen kis méretű ruhát hordok vagy hányan mondják, hogy „húúúúúú meg háááááá, deeevvvvéééééékoooooonnnnnnyvagyhogycsinálod?”. Attól vagyok elfogadható, hogy én is elfogadom magamat, és ezt sugárzom kifelé. Figyelek magamra, és a felszabadult energiáimat értékes dolgokra fordítom, másokra is figyelni tudok, nem csak a felszínt látom, hanem kinyílt a világ. Értékelni tudom mi fontos és mi nem az. Ami nem fontos, azon nem gondolkozom sokat, kizárom a tudatomból. Ami lényeges abba energiát teszek, azzal foglalkozom. És tudom, hogy nem minden fontos. Nem zavar már a nem tökéletes – mert kevésbé jól is meg lehet oldani dolgokat, ha látom azt, hogy mit nyerek vele. Nem szeretnék már mindent tökéletesre megcsinálni, és örülök, ha valamibe kevesebb energiát teszek, mert az azt is jelenti egyúttal, hogy értékrendem szerint értékeltem, és saját döntés szerint cselekedtem.

Tudom, hogy még nincs vége az útnak. Tudom, hogy még van mit csiszolgatnom magamon. De azt is érzem, hogy ha minden így maradna, ahogy most van, már azzal is végtelenül boldog lennék"

Zárszóként még egy gondolat: a legtöbb ember, akikkel találkozom leginkább túl akar lenni ezen az egészen (az egészen értsd: betegség, fogyás, terápia, gyógyulás stb.). Ez önmagában nem baj. Probléma akkor van, ha ez mindvégig így marad és nem érzi, érti meg azt, ami Nórának sikerült, hogy az út a fontos és nem a cél.

......