Miért kell pszichológiai segítség az evészavarban szenvedőknek?

Az evészavarok klasszikus típusaiként az anorexia nervosa-t és a bulimia nervosa-t említik. Mindkettőnek vannak variációi, az evészavarokra általában jellemző, hogy változatos klinikai képet mutatnak. Az utóbbi két évtizedben pedig azt tapasztalhatjuk, hogy egyrészt színesedett a spektrumuk, vagyis egyre többféle formában jelennek meg (ld. izomdiszmorfia, ortorexia, multiszimptomatikus anorexia és bulimia stb.), másrészt jelentősen emelkedett azon emberek száma, akik az evési problémák különböző súlyosságú formáival küzdenek. Mindannyiukra jellemző, hogy az evéssel, mozgással, a testükkel való foglalkozás kitölti a gondolkodásukat, ami gyakran nagyon nyomasztó és negatív irányban befolyásolja a pszichés jóllétet (vagyis azt, hogyan érezzük magunkat a bőrünkben).

Az evészavarokat jellegzetesen pszichoszomatikus betegségekként tartják számon, ami röviden azt jelenti, hogy testi tüneteket mutatnak, amelyek lelki eredetűek.

Számos vizsgálat kutatja ezen zavarok biológiai, pszichológiai és szociokulturális hétterét. Egyértelmű biológiai okot ezen betegségek kialakulásának hátterében nem találtak. Általában véve igaz, hogy az evészavarok megértésében az egyetlen okot feltételező következtetések nem nyertek megerősítést. Ugyanakkor gyümölcsözőnek bizonyult az a több szempontú megközelítés, amely szerint a biológiai (elsősorban az éhezés következtében kialakult hiányállapotok), a pszichológiai (önkontrollfunkciók zavara, kommunikációs-és érzelemkifejezési, valamint önérvényesítési nehézségek, megküzdési stratégiák hiánya, tökéletességre törekvés, félelem a felnőtté válástól, túlzott megfelelésigény stb.), és a szociális (családi hatások, a tömegkommunikáció torzító üzenetei, evési szokások stb.) hatások kölcsönhatása áll az evészavarok hátterében.

Az evészavarok kezelésében a teljes gyógyulás elérése érdekében a pszichológiai segítségnyújtás elengedhetetlen.

 

Miért kell pszichológiai segítség a fogyni vágyóknak?

Magyarországon gyakorlatilag új ez a megközelítés, annak ellenére, hogy a nemzetközi szakirodalom már legalább két évtizede kiemeli a pszichés tényezők szerepét a testsúlyproblémák kialakulásában és az egészséges testtömeg megtartásában egyaránt.

Személyes tapasztalatok is megerősíthetik a lelki tényezők szerepét: aki valaha próbált már lefogyni előbb-utóbb szembetalálkozott olyan problémákkal, amelyek megoldására semmilyen javaslatot nem kínálnak a fogyókúrás programok.

Vannak olyan súlyfelesleggel küzdő emberek, akik azért híznak meg, mert túlevésbe fojtják bánatukat, vagy életükben az egyetlen örömszerző tevékenység szerepét az evés tölti be. Visszavezethető a túlsúly negatív kora gyermekkori tapasztalatokra is, problémás anya-gyerek viszonyra, amelyek átitatták az etetés körülményeit, ezáltal az egyén egész táplálkozására jelentős hatással vannak. Traumatikus élmények (pl.: szexuális visszaélés, fizikai bántalmazás) is állhatnak a testsúlyproblémák hátterében: ezekben az esetekben a saját testhez való negatív vagy ellentmondásos viszony talaján alakulnak ki a testsúlyproblémák.
A túlzott megfelelésigény, a tökéletességre törekvés, önmagunk és a környezetünk kontrollálásának problémája, a félelem a felnőtté válástól, a szexualitástól ugyancsak meghatározó tényezők lehetnek az evési problémákban.

A súlyproblémákkal küzdők másik csoportja mozgásszegény életmódja és rendszertelen táplálkozása miatt hízik el. Rájuk jellemző, hogy bár - egyre nehezebben, de – lefogynak, majd vissza is híznak. A sikertelen fogyókúrák sorozata pedig aláássa az önbecsülésüket és egyre rosszabbul érzik magukat a bőrükben. Ez a gyengeség- és kudarcélmény idővel áthatja az egész önértékelést, tehát nem kizárólag a testsúlyra, vagy a testi megjelenésre korlátozódik! Aki pedig nem szereti önmagát, nem fogadja el a testét, az nem fog tartósan lefogyni. Tévhit, hogy majd ha lefogyok szeretni fogom és elfogadom magamat, ez éppen fordítva működik! Az elfogadás (legyen szó önelfogadásról vagy mások általi elfogadásról) és a szeretet nem létezik úgy, hogy mellette van a „HA” szócska…

Sajnos, manapság is nagyon sok olyan fogyókúrás program lát napvilágot, amely úgy van felépítve, hogy már eleve magában hordozza a kudarc valószínűségét, mert az átlagember életvitelétől és táplálékminőségétől teljesen elrugaszkodott tanácsokat ad, ugyanakkor nem nyújt semmilyen használható segítséget arra vonatkozóan, hogyan lehet megtartani az alacsonyabb testsúlyt.

Társadalmunkra egyre inkább jellemző, hogy túlzottan idealizálja a karcsúságot és negatív személyiségvonásokat társít a kövérséghez. Így számos megaláztatást kell elszenvedniük mindazoknak, akik nem felelnek meg az ideális testméreteknek. Ez kihatással van a lelki egészségre és a társas kapcsolatokra is.

Összefoglalóan tehát: táplálkozás, pszichológia és mozgás – bármely típusú evési problémában szerepet játszanak, de egyénenként változó, hogy ezek milyen arányban tehetők felelőssé a túlsúlyért vagy éppen a kórosan alacsony testsúlyért. Nem állítom, hogy minden súlyprobléma pszichológiai eredetű. Ugyanakkor, aki élete egy szakaszát túlsúlyosként éli önkéntelenül szembetalálkozik a társadalmi stigmatizáció olyan formáival, amelyek idővel negatív hatással vannak az önértékelésre.

 

Mi kell az életmódváltáshoz az elhatározáson kívül?

 

Minden használható és hosszú távon is eredményes életmódváltásnak rendelkeznie kell az alábbi jellemzőkkel:

 

• egyénre szabott legyen: harmonikusan illeszkedjen bele az egyén életébe, a személyiségébe

• a személy testi, biológiai folyamataival összhangban legyen (pl. anyagcsere sebessége, életkor, nem, foglalkozás)

• három „lábon álljon”: táplálkozás, mozgás és pszichológia

• a testsúlypont és a testkép lassan változnak, ezért ha valaki gyorsan fogy le szinte egészen biztos, hogy idővel visszahízik, hetente maximum 0,5-1 kg fogyás javasolt

• olyan ételekből és olyan mozgásformákból álljon, amelyeket a személy kedvvel, örömmel fogyaszt, illetve végez

• ne vonjon meg semmi olyan táplálékot, amelyet a személy szeret, még akkor sem, ha az táplálkozástanilag nem tartozik az „egészséges„ ételek közé

A lényeg: nem vagyunk egyformák. Ezt ne csak fogadjuk el, hanem örüljünk is neki!

 

GYAKRAN ISMÉTELT KÉRDÉSEK - ÉS VÁLASZOK

Mit nevezünk evészavarnak?

A táplálkozási MAGATARTÁS (viselkedés) zavarait soroljuk ide. Vagyis a szervi eredetű evési, anyagcsere problémák nem tartoznak az evészavarok kategóriájába. (Mind a „táplálkozási zavar”, mind az „étkezési zavar” kifejezés helytelen. Az előbbi jóval tágabb kategória, ebbe a szervi, hormonális eredetű problémák is beletartoznak, utóbbinál az étkezés valóban elegánsabb kifejezés, mint az evés, de a rítusra utal, s ezáltal szociális tényezőkre, amely az evészavaroknak csak az egyik lényeges összetevője. A magam részéről mindig szomorúan konstatálom, hogy gyakran szakemberek honlapján is tévesen szerepel a kifejezés.)

Tehát az evészavaroknak (vagy más helyes kifejezéssel: a táplálkozási magatartás zavarainak) két klasszikus típusa az anorexia nervosa és a bulimia nervosa. Újabb (modern) evési problémák pl. az orthorexia vagy a testépítő típusú evészavar. Utóbbiak azonban még nem tekinthetők önálló kórképeknek. Ahogyan az izomdiszmorfia sem. (Ezutóbbi kérdés sok vitát váltott ki hazai porondon egyes blogokon, fórumokon. Ezért itt is megjegyzem, hogy az izomdiszmorfia (másnéven inverz anorexia nervosa, angolul a muscle dysmorphia kifejezés is használatos) (még) nem tekinthető önálló pszichiátriai zavarnak és csak részben kapcsolódik az evési kórképekhez, sokkal inkább a testképzavarokhoz.) Az új típusú zavarokról bővebben olvashatsz a honlapon.

Az elhízás ugyancsak nem evészavar kategória, hanem a belgyógyászati zavarok közé soroljuk. Ugyanakkor körvonalazódik egy olyan zavar, amely elhízással jár és ez a túlevéses zavar (falászavar, kényszeres evés, angolul: binge eating disorder – BED). Ezen a ponton kapcsolódik az elhízás az evészavarokhoz.

Kihez forduljak evészavarral?

Az evészavarok pszichiátriai zavarok. Ugyanakkor két dolgot érdemes leszögezni. Az egyik, hogy a biológia (táplálékfelvétel, anyagcsere, kiválasztás, ürítés) is érintett, sőt erre is figyelmet kell fordítani a gyógyulás során. Könnyű megérteni, hogy miért: annak, aki például sokat fogyókúrázott (ez nagyon jellemző az evészavarban szenvedőkre), pláne, ha ételmegvonásos (koplalós) diétákat és/vagy étvágycsökkentő, zsírégető, hashajtó stb. szereket is kipróbált, nem úgy működik a szervezete, ahogy az alapesetben működne. A másik dolog, hogy attól, mert valakinek lelki eredetű problémája van, még nem elmebeteg! A lelki egyensúly megőrzése mindannyiunknak egy állandó, egész életre szóló feladat. A krízisek az életünk velejárói. Gyorsan pörgő és változó világunkban ez egyre nagyobb kihívást jelent. Bármelyikünkkel előfordul, hogy időnként megbillen a lelki egyensúlya. Ez az állapot pedig különböző pszichés zavarok kialakulásának teremt alkalmat. Megszámlálhatatlan tényező függvénye ez: milyen a környezet, mennyire támogató a család, milyen stresszkezelési mintákat hoz magával a személy a múltjából, mennyire küzdő típus, milyen készségei vannak, mennyire ismeri önmagát, milyen az önértékelése, önbizalma, vannak-e a korának megfelelő megküzdési stratégiái… és lehetne még sorolni néhány megabyte-on keresztül. Azért, mert valaki büszkén veri a mellét, hogy ő márpedig nem megy el „agyhangyászhoz”, mert ő nem bolond…nos, nem ettől lesz valaki jól működő, egészséges ember. Ez mindössze annyit jelent, hogy ő nem ment el pszichológushoz… Megkeseredetten, utálkozóan, megalázó kapcsolatokban benne élni és büszkén hirdetni, hogy ő nem bolond…ez lenne az egészség?

Nos, tehát, aki evészavarban szenved, annak kevés, ha elmegy dietetikushoz, aki összeállít neki egy szuper étrendet. Az is kevés, ha talál egy jó személyi edzőt, aki remek edzéstervet készít neki, még akkor is, ha azt folyamatosan felügyeli. A háziorvos is annyit tud tenni, hogy a pszichiátriai szakrendelésre utalja a beteget. Étvágyfokozót adni anorexiásnak teljesen felesleges! Tehát olyan személyt kell felkeresni, aki:

-      jártas a lelki eredetű zavarok kezelésében

-     erre megfelelő szakképesítése van! (a „tíz éve foglalkozom pszichológiával” nem jelenti azt, hogy valaki pszichológus)

-    mivel az evészavarok a pszichiátriának és a pszichológiának is egy speciális területe, ezért érdemes olyan személyt felkeresni, aki ezzel a témával mélyebben foglalkozott mind az elméleti, mind a gyakorlati képzése során

-     a személyi tényezők is fontosak: olyan nemű, korú segítőt válassz, akitől el tudsz fogadni javaslatot, tanácsot, illetve akinek érzésed szerint Te is meg tudsz nyílni.

Összefoglalóan: kiegészítő segítőként választhatsz dietetikust, személyi edzőt, lelkészt, grafológust, talpmasszőrt stb., de a pszichés háttér rendezése elengedhetetlen az evészavarokban és erre megfelelő személyt kell találnod!

 

Hol vehetők igénybe támogatott kezelések?

Anorexiások és bulimiások a lakóhelyük szerinti pszichiátriai szakrendelés keretein belül kaphatnak térítésmentes ellátást. Budapesten a Semmelweis Egyetem Pszichoszomatikus Szakrendelő ugyancsak fogad evészavarban szenvedőket TAJ kártyával.

Az elhízás esetében más a helyzet. Az elhízás hivatalosan a belgyógyászati problémák körébe tartozik, a pszichiátriai betegségek között, mint önálló betegségkategória nem szerepel. Ennek ellenére a hátterében számos pszichés ok fellelhető. Leginkább a testi tünetek és azok szövődményeinek jellege miatt billen a „mérleg nyelve” a belgyógyászati zavarok orvosi kategóriája felé.

Időszakosan indulnak önsegítő csoportok elhízásban szenvedők számára Budapesten és egyes vidéki nagyvárosokban.

 

Meg tudok-e egyedül, szakember segítsége nélkül gyógyulni evészavarból?

Önkéntelenül vetődik fel ez a kérdés a fentiek alapján is, de nagyon sokan teszik fel nekem emailen ezt a kérdést. Most kísérletet teszek arra, hogy a legtöbb lehetséges oldalát megvilágítsam ennek a kérdéskörnek. A rövid válaszom: igen, lehetséges. A fontos kérdés viszont inkább az, hogy mennyi ideig érdemes egyedül próbálkozni? A honlapon más téma kapcsán már többször kifejtettem, hogy minden hosszan elhúzódó betegségre (így a pszichés zavarokra is) igaz, hogy idővel hozzátorzul a személyiség, egyfajta alkalmazkodási zavar alakul ki a probléma kapcsán. Az evészavarok jellegzetesen krónikus (hosszan fennálló) betegségek. Eleve ritka az, hogy valaki az első néhány hónapban segítséget kér. Igaz, amióta a bulvármédiában nagyobb publicitást kapnak ezek a problémák, azóta találkoztam már olyan szülővel is, aki már azután felhívott telefonon, hogy elhozná a 14 éves lányát, miután a lány nem ette meg előző nap a vacsoráját…

Tapasztalatom szerint a jellemző az, hogy minimum 1 év telik el tünettel (fogyás, krónikusan alacsony testsúly, hányás, hashajtózás, heti többszöri falásrohamok) mire valaki eljut oda, hogy segítséget kérjen. De ez a minimum! Nem ritka, hogy olyan betegekkel találkozom, akik 10 éve küzdenek anorexiával vagy bulimiával úgy, hogy valaha szaksegítséget kértek volna. Annak az esélye, hogy valaki 10 év evészavar után spontán gyógyuljon nagyon kicsi! (De azért van valamennyi, mert hiszek a csodákban J) Nagyon fontos kérdés az, hogy elmúlnak-e valakinek a tünetei, tekintve, hogy ezek a zavarok súlyosan károsítják az egészséget (bővebben erről az evészavarok szövődményeinél olvashattok). DE! Van még egy fontos tényező, amit nagyon sokan elfelejtenek: az évek, amiket a betegséggel töltöttél, mindaz, amiről „lemondtál”, amit nem tanultál meg (pl: máshogy megküzdeni egy problémával, mondjuk az életkorodnak megfelelő színvonalon kezelni az emberi kapcsolatokat és nem a kekszes zacskó felé venni az irányt, ha csalódtál…), amit nem tapasztaltál meg! Ezekkel mi lesz?

Másik lényeges szempont, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy mely életkorban élsz ezzel a betegséggel. A serdülőkorban különösen lényeges változások zajlanak benned: kialakul a felnőttes testalkatod, olyan kihívásokkal szembesülsz, amelyeknek immár igazi következményei vannak, az intim kapcsolatok kialakítása mellett óriási kihívás, hogy mit kezdjünk a szüleinkkel és hogyan kezeljük mindazokat a hibákat, amiket „ellenünk” elkövettek, milyen pályát válasszunk, amihez viszont jó lenne tudni, hogy miben vagyunk tehetségesek… hú, ez sok. Az életünk során folyamatosan vannak fejlődési feladataink (elköteleződés egyvalaki mellett és lemondani a többi nagyon helyesről, fenntartani egy háztartást, családot alapítani, némi karriert építeni, nem túl öregnek látszani, megfelelő csapatembernek is lenni, mellette persze tudni önállóan dolgozni stb.). De a serdülőkorban (ami mindkét irányban kitolódott az utóbbi évtizedben, így mondhatjuk, hogy 12-20 éves kor között) olyan fejlődési feladataid vannak, amelyek alapvetően határozzák meg azt, hogyan fogsz élni és hogyan fogod érezni magad a fiatal felnőttkorodban, majd később. Például az a személy, aki 12 és 17 éves kora között evészavaros sokkal nagyobb hátránnyal indul mind a gyógyulásban, mind az életfeladatokban, mint az, aki 30-35 éves kora között beteg. Minden életszakaszban megjelenő tüneteknek fontos üzenete van, de a fajsúlyok nem azonosak.

Tehát visszatérve az eredeti kérdéskörhöz, miszerint meg lehet-e egyedül (szakember segítsége nélkül) gyógyulni evészavarból, a válaszom: egyes esetekben lehetséges spontán gyógyulás, és ez az alábbiaktól mindenképpen függ:

-    hány éves korodban kezdődött a zavar?

-    van-e más testi vagy pszichés problémád?

-    milyen a szociális környezeted (család,barátok)?

-    mióta vagy beteg?

-    előfordult-e, hogy javult az állapotod, majd visszaestél?

 

Jellemző, hogy mindenki először egyedül próbálkozik. Elsősorban az evésre vonatkozó szabályokat igyekeznek maguknak beiktatni (pl. este 6 után nem eszem, hetente egy gyümölcsnapot tartok, elmegyek egy tisztítókúrára, veszek egy fitness-bérletet, étvágycsökkentő gyógynövényes szereket…stb.). Ezek egy darabig működnek (egyre rövidebb ideig), majd tipikusan kudarc a vég, ami tovább rontja a személy amúgy sem túl rózsás önértékelését. Nő a bűntudat, nő az önutálat, egyre kevésbé bízik önmagában…behúzott kézifékkel pedig nem lehet elindulni… A másik dolog, amiről ne feledkezz meg, amikor elhatározod, hogy egyedül fogsz gyógyulni, hogy a pszichés zavarokra különösen jellemző, hogy lényeges betegségfenntartó szempontokra „vakfoltod van”. Olyan ez, mintha a tünetben kódolt információk lennének, akár egy rejtvény. Ezek megfejtése komoly feladat. A szakembernek van legalább két előnye:

1. tudja mit, hol kell keresni
2. kívülről lát rá a problémádra, vagyis az ő látásmódját nem torzítják el azok a tapasztalatok, emlékek, élmények, amik a Tiédet igen.

Tehát összességében a véleményem erről az alábbi. A jó terápiáknak jelentős anyagi vonzata van. Előfordulhat, hogy a gyógyulásod érdekében időlegesen arra kényszerülsz, hogy lemondj néhány tárgyról, szórakozásról, utazásról stb. vagy plusz feladatot vállalj. (Itt megjegyzem, hogy egy „rendes” bulimiás beteg hetente legalább háromszorosát húzza le a wc-n a terápiás óradíjnak…) De van egy dolog, ami ettől még „drágább” és ez pedig az IDŐ. Nem mindegy, hogy 5 év alatt gyógyulok meg (?) egyedül vagy 1 év alatt segítséggel. Tehát azt javaslom, hogy ha már legalább fél-egy éve próbálkozol kevés eredménnyel, akkor inkább kérj segítséget. Ha nem súlyos a zavarod, akkor az is lehet, hogy néhány találkozás alatt jelentős pozitív változás következik be az állapotodban.

 

Ha az evészavaron kívül más problémám is van (szorongás, depresszió, pánikzavar stb.), akkor is érdemes evészavarral foglalkozó szakemberhez fordulnom vagy jobban járok egy „általános” pszichológussal vagy pszichiáterrel?

Amint azt már ezen a honlapon több helyen leírtam az evészavarokra általában jellemző, hogy egyéb pszichés zavarokkal karöltve jelennek meg. Különösen hosszú kórlefolyás esetén igaz ez. Az evészavarok kezelésében jártas szakemberek a zavar komplexitása miatt erre fel vannak készülve.

 

Mennyire hatékony a gyógyszeres kezelés az evészavarokban?

Önmagában semennyire. Ha nincs mellette pszichés változás, akkor ideig-óráig csökkenhetnek a bulimiások tünetei antidepresszánsok alkalmazása esetén, de borítékolt a visszaesés. Anorexiásoknál nem találtak olyan gyógyszert, amely egyértelműen állapotjavulást hozott volna.

Elhízásban az étvágycsökkentőkkel az a probléma, hogy ha a túlsúlyos ember nem csak akkor eszik, amikor éhes, akkor nem az étvágy a döntő. Másrészt: hosszútávon akkor tud valaki karcsú maradni, ha megtanulja érzékelni reálisan a szervezete éhség-és jóllakottság jelzéseit. A gyógyszer pedig ebben éppenhogy nem segít.

Minden esetben fontos elmagyarázni a páciensnek, hogy a gyógyszer olyan, mint egy mankó, amit használhat addig, amíg „megtanul járni”, de nem élhet élete végéig mankóval a hóna alatt! Közben folyamatosan „tanulni kell járni”. Valóban vannak olyan helyzetek, amikor egy jól alkalmazott és jól odaadott gyógyszer lerövidíti a gyógyulás folyamatát, vagy olyan állapotba hozza a személyt, hogy alkalmas lesz a pszichoterápiára. (Előfordul ugyanis, hogy olyan magas szintű a szorongás, hogy az érintett nem tud a lelki tartalmakon „dolgozni”.)

Tapasztalatom szerint nagyon eltérő az evési zavarokban szenvedők hozzáállása a gyógyszeres kezeléshez. Vannak, akik mereven elzárkóznak mindenféle „kemikáliától” és kifejezett igényük van arra, hogy saját erejükből gyógyuljanak. (Megjegyzem: sok-sok saját erő kell akkor is, ha van gyógyszer!) De vannak olyanok is, akik szívesen fogadják, rosszabb esetben azt hiszik, hogy ezzel le van tudva a dolog, „a gyógyszer majd szépen meggyógyít én pedig csak végignézem, mi történik”. Utóbbiból következik, hogy ha nincs megfelelő együttműködés a beteg részéről a gyógyulásban, akkor a gyógyszer a minimális és időleges tüneti javuláson kívül semmit nem fog segíteni.

 Hogyan küzdhető le a falási roham?

Ez az egyik leggyakoribb kérdés, amit emailben kapok. Ilyenkor mindig felmerül bennem az a viszontkérdés, hogy a kérdező vajon komolyan gondolja-e, hogy létezik néhány biztos előrántható recept a falásroham elkerülésére? Kezdjük ott, hogy a receptkönyvszerű tanácsok hatásossága elve megkérdőjelezhető a pszichológiában az emberi sokféleség miatt. A másik dolog, hogy a falásroham már maga egy komplex jelenség. Lehet egyszerre biológiai, pszichológiai oka, sőt szociális minták, rossz szokások is szerepet játszhatnak benne EGYSZERRE, egymással olyan kölcsönhatásban, ami a személyiség „konyhájában” jön létre. Tehát ez kb. olyan, mint amikor van egy turmixgéped és pakolod bele az összetevőket, összeturmixolod, kész az elegy. És a végén nem csak azt kérdezik tőled, hogy: „és ebben mi van?” Hanem azt is kérnék, hogy „akkor ezt most válogasd ki!” Mielőtt bárki félreértené: a falásrohamok elmúlhatnak. Sőt – tapasztalatom szerint – hamarabb, mint azt az érintett személy gondolja. Hányszor hallottam már, hogy „el nem tudom képzelni, hogy valaha ne egy egész tányér süteményt egyek meg, csak egy szeletet” – és aztán mégis sikerül. A titok az, hogy célirányosan kell megkeresni az „összetevőket”. De ez egy nagyon egyéni folyamat! A személy jelene (mennyire „erős”, rugalmas, okos), múltja (milyen mintái, tapasztalatai vannak, mennyire hajlékony a személyisége) és jövője (itt most értsd: motivációja, a változásra való képessége) mind befolyásolják. A legfőbb tanácsom és talán az egyetlen, amit személytelenül felelősséggel adhatok falásroham témakörben, hogy NE LEKÜZDENI akard, hanem ÉRTSD MEG, FEJTSD MEG!

 

Mitől fogynak le, akik pszichológiai segítséget kapnak?

Kétféle jellegzetes evési mintázatot tapasztalok azoknál, akiknél a pszichés háttér érintettsége figyelhető meg a túlsúlyproblémában. Az egyik, hogy folyamatos ételmegvonásban élnek, amelyet időnként (akár naponta) falásrohamok szakítanak meg. Ilyenkor főleg olyan ételeket esznek, amiket amúgy nem engednek meg maguknak. Ők saját bevallásuk szerint sem koplalnak, csak „egészségesen próbálnak meg élni”. Akinek a fejében tiltólista van, amelyeket „bűnös ételek” alkotnak és azok elfogyasztása maga a bűnözés…nos, azok nem élnek egészségesen. Ezen elhatározások mögött nincs igazi elköteleződés az egészséges életmód mellett, hanem inkább egy modellkövetés (hallotta a tv-ben, olvasta az újságban, xy is így csinálja…), ami nincs feltétlenül összhangban sem a személy igényeivel, sem az ő ízvilágával, és az általa fogyasztott ételek merőben különböznek attól, amilyenek a családi asztalon szerepeltek felnövekedése során. Pedig ezek nagyon meghatározó tényezők ám!

Szóval vannak, akiknek falásrohamaik vannak. Ennek lehet oka az ételmegvonás, bizonyos mesterséges anyagok az ételekben, amelyeknek étvágyfokozó hatásuk van, idővel szokássá is alakulhatnak az evési-orgiák. És emellett számos egyéni lelki tényező, melyek közül példaként néhány: érzelemkifejezés nehézsége, konfliktuskerülés, ha eszik megnyugszik, biztonságban érzi magát, a rágással feszültséget vezet le stb. Ahogy azt már fentebb kifejtettem a falásroham egy nagyon összetett háttérrel bíró TÜNET.

A másik tipikus evési mintázat, amivel találkozom, hogy valaki folyamatosan eszik (ahogy viccesen megjegyzik gyakran azok, akiknek soha nem volt ilyen problémája: csak egyszer eszik egy nap – reggeltől estig). Én őket „zsinórevőknek” hívom, ami egyáltalán nem hivatalos kifejezés, csak hát zsinórban esznek, ezért neveztem el őket így.) Szóval esznek kb. óránként – másfél óránként valamit. Sósra édeset, édesre sósat, majd egy kis keserűt és az azt elnyomandó savanyút enyhítő édeset. Nagyon változatos indokaik vannak a folyamatos evésre. Pl.: más is evett; akkor lett éppen kész; kínálták és nem merte visszautasítani; meghagyta a gyerek; sajnálta kidobni; megkívánta; unatkozott; nem volt kedve dolgozni/tanulni/vizsgára készülni; túl sokat főzött; régen volt alkalma ilyet-olyat enni; muszáj volt; nem tudta megállni... Esetükben mind az önszabályozás, mind a késleltetés képességével komoly problémák vannak. Ezek alapvető önkontroll funkciók. Így aztán nincs mit csodálkozni azon, hogy "nem tudja megállni, hogy egyen..."

 

Azért fogynak le, akik pszichológiai segítséget kapnak, mert akkor fognak enni, amikor biológiailag szükségük van rá. És annyit, amennyire szükségük van. Megtanulják visszautasítani az ételt anélkül, hogy azzal másokat megsértenének és máshogy jelzik nekik, hogy szeretik és elfogadják őket. Az életkoruknak és személyiségfejlődési szintjüknek  megfelelő módon vezetik le a feszültségüket és nem ételekbe fojtják, ami valójában csak kb. 5 percig stresszcsökkentő, majd (az evés előrevetített következményei miatt) kifejezetten stresszforrássá válik. Megtanulják késleltetni a szükségleteik kielégítését és nem élnek át elviselhetetlen feszültséget ha várniuk kell – ez az élet összes területére vonatkozik, nem csak az evésre. Újra elkezdik reálisan érzékelni a testükből érkező éhség-és jóllakottságjelzéseket, amely hozzásegíti őket ahhoz, hogy újra megtanulják, a testüknek, szervezetüknek mennyi és milyen táplálékra van szüksége. Nem egyszerű ez azoknak, akik már jó ideje bolyonganak a fogyókúrák rengetegében! Továbbá szembenéznek azokkal a reális problémákkal, amelyeknek valójában semmi közük az evéshez, mégis evéssel vagy nem-evéssel reagálnak rájuk. Megtanulják tisztelni, szeretni és használni a testüket.

És mindezek mellett még le is fogynak J

 

Gyógyíthatók-e az evészavarok?

Igen, evészavarból meg lehet gyógyulni. A jellemző statisztika az, hogy a betegeknek kb. 30%-a teljesen meggyógyul és további 25%-uknak az állapota javul. De vannak olyanok is, akik hosszú évekig elvegetálgatnak, ténylegesen nem változnak. Sajnos, ők is egy jelentős hányadot tesznek ki, kb. 25% az arányuk a betegek között. És a szomorú adat, hogy az anorexiások 8-10%-a 10 éven belül meghal. A 20 éve beteg embereknél ez az arány 20%. Igen, ebben a társadalomban, ahol bárhol elérhető az étel, fiatal lányok éhenhalnak. A bulimiások halálát is leginkább a szövődménytünetek okozzák (gyomorrepedés, nyelőcső-vérzés, szívmegállás) vagy öngyilkosság.

De térjünk vissza a pozitívabb témára, a gyógyulásra. A TÉNYLEGES gyógyulásra. Sokan azt mondják, hogy nem lehet teljesen meggyógyulni evészavarból és ha a tüneteid el is múlnak, akkor is kitüntetett helyet fog elfoglalni a gondolataid között az evés  egész életedben. Véleményem szerint ezt leginkább azok hirdetik, akik eddig jutottak el. Valóban igaz az, hogy az evészavarok olyan betegségek, amelyek az egész személyiséget átitatják: értem ez alatt, hogy nem csak a viselkedésed változik meg (mást és máskor eszel, a programjaidat is befolyásolja hogyan érzed magadat a testedben), hanem a gondolataidat is elkezdik uralni az evéssel, diétával, fogyással kapcsolatos gondolatok (pl. felfigyelsz az olyan újságcikkekre, amik az egészséges életmódról szólnak, egész nap az evésen jár az eszed, érzékenyebbé válsz a testeddel, megjelenéseddel kapcsolatos megjegyzésekre). Harmadrészt az érzelemvilágodat is alakítja, ha „jól” ettél, akkor látszólag minden indok nélkül madarat lehet fogatni veled, ha viszont úgy ítéled meg, hogy „elrontottad”, akkor semmi és senki nem tud jó kedvre deríteni, sőt képes vagy múltat, jelent, jövőt egyaránt sötéten látni. A környezeted a hangulatváltozásaidat nem érti, nem tudja követni, a külső szemlélő számára pedig egy nagyon labilis, bizonytalan, kiszámíthatatlan embernek fogsz tűnni. És ha abból indulunk ki, hogy ennyi területre kihat az evészavar, mint betegség, ha elkezded merőben máshogy szemlélni a világot, akkor ebből már az is következik, hogy mindezeken a területeken változásnak kell bekövetkeznie az életedben, ahhoz, hogy valóban azt mondhassuk: meggyógyultál. Ez persze nem jelenti azt, hogy a gyógyult emberek állandóan boldogok és sikert-sikerre halmoznak. Vannak ugyanolyan hétköznapi problémáik, mint azoknak, akik soha nem voltak evészavarosak. De meg tudnak küzdeni és minden egyes siker a sajátjuk, ami erősíti az önbizalmukat, s ezáltal még erősebbek lesznek. A kudarcoknak képesek a mélyére nézni és felismerni a saját felelősségüket, és ez is építi, erősíti őket. Tehát lesznek, vannak terheik, de képesek azt cipelni. Az sem igaz, hogy egyáltalán nem fogja őket foglalkoztatni a testük és a testsúlyuk, vagy hogy, hogyan néznek ki, hiszen bizonyos mértékig ez minden egészséges, társadalomban élő embert foglalkoztat. Az, hogy valaki jól eszik nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem figyel oda rá, hanem "csak úgy jön". Ez ma, amikor percenként több száz inger érkezik felénk az evéssel kapcsolatban, lehetetlen. Ki kell válogatnunk a megfelelő ingereket, amelyek összhangban vannak a belső jelzéseinkkel, igényeinkkel. Ez nem könnyű feladat. Tehát kell némi tudatosság, odafigyelés, de nem szabad, hogy ez eluralja a személyiségünket, viselkedésünket. Itt is a helyes arányok, egyensúly megtalálása a kulcsszó. Az egészséges ember egyik leglényegesebb ismérve, hogy képes harmóniát, egyensúlyt teremteni önmagában a változó külső körülmények ellenére is. Erre lesz képes, aki valóban meggyógyul evészavarból.

 

Mire jó az evésnapló vezetése?

Nehezen tudok elképzelni sikeres evészavar-terápiát evési napló vezetése nélkül. Különösen bulimiában és elhízásban elengedhetetlen. Egyrészt azért, mert tudományosan többszörösen alátámasztott tény, hogy kevesebbnek ítéljük meg az elfogyasztott étel mennyiségét. Ez általánosan tapasztalható jelenség, tehát azokra a személyekre is jellemző, akik soha nem fogyókúráztak. Emellett az evészavaros és diétázó személyekkel végzett észlelés-vizsgálatokban azt találták, hogy még tovább torzul az elfogyasztott étel mennyiségének és összetételének megítélése. Náluk nagyon ingadozik az is, hogy melyik irányban torzítanak: néha a keveset is soknak ítélik és ez gyakran vált ki falásrohamot és bűntudatot, míg máskor egy átlagos étkezés is több, mint amennyire szükségük lenne. A jól vezetett evésnapló egészen pontos képet ad az elfogyasztott táplálékról. Másrészt a túlevések kialakulásának hátterére vonatkozóan is tartalmaz információt. Segít a kívülállónak megítélni, hogy a személy falásrohama objektív (valóban többet evett meg egy étkezésre, mint amennyit egy azonos korú, nemű, testalkatú személy átlagosan elfogyasztana) vagy szubjektív (nem több, de ő annak ítéli). A személy mindig a saját észleletére fog reagálni, akkor is, ha az torzított. Így viszont a téves információ képezi a további cselekvés alapját.

Az evésnapló-vezetése önmagad számára is rendkívül hasznos lehet, olyan információkra ismerhetsz rá, amikre most még nem is számítasz. Kezdetben némi kontrollt is jelent, ami jól jön a változás útjának elején. És még több információt talál benne a szakember, pláne, aki már sok evésnaplót látott.

Az evési napló-vezetés egy terápiás folyamatban mutatja az együttműködés, a változás felé való elköteleződés mértékét. Néhányan azt gondolják, hogy ez túl macerás lenne számukra. Én pedig azt mondom, hogy ha valaki nagyon szenved egy problémától (testsúlytól, evési zavartól), akkor ez a legkevesebb, amit tegyen meg.

 

Ha túlsúlyos/alultáplált vagyok, de én elfogadom magamat így, akkor rendben vagyok?

Nem. Ha csupán az önelfogadás lenne az egészségesség fokmérője, akkor a kórosan sovány anorexiások 90%-át egészségesnek kellene nyilvánítani és várni, amíg meg nem halnak. A szervezet egyre erősebb, konkrétabb jelzéseket küld arról, hogy jól működik-e a tested. Hiába fogadja el valaki magát soványnak vagy kövérnek, ha közben a teste szenved. Pl. az anorexiások nem menstruálnak, ez is egy jele annak, hogy a testük nem működik. Ha túlsúlyod van, és alig kapsz levegőt, ha pár méter kell futnod a villamos után, akkor ugyancsak nincs rendben a szervezeted.

Veszélyes stratégia elfogadni egy olyan állapotot, amely komoly betegségek kiindulópontja lehet, amely ronthatja az életminőségünket azáltal is, hogy fizikailag kevesebbre leszünk képesek. Olyan ez, mint amikor bevesszük a fájdalomcsillapítót ahelyett, hogy utánajárnánk a probléma okának. A súlyfelesleg is egy tünet, jelzőértéke van. Hasznos információkat hordoz, ne menjünk el mellette. A testsúly egészséges határértékei viszonylag tág határok között mozognak. A határértékeken túli testsúlyok arra figyelmeztetnek, hogy valami nem jól működik, hogy lehetne jobb. Mindezek nem tévesztendők össze azzal a helyzettel, amikor valaki azért elégedetlen önmagával, mert irreálisan karcsú testideálnak szeretne megfelelni vagy a csontozata, testfelépítése miatti alkati jellegzetességeit nem tudja elfogadni. Ezeknek a hátterében komoly, az egész személyiségre kiterjedő önértékelési zavarok és szorongások állnak.

Tehát önmagunk elfogadásának szükséglete kényes kérdés. Néhány támpontot adok segítségül:

Fogadd el magad, ha:

-      ha belgyógyászati vagy hormonális rendellenesség áll a testsúlyproblémád hátterében és a betegséget kontroll alatt tartod, amennyire tudod

-      ha alkati sajátosságról van szó

-      ha rendszeresen és tudatosan táplálkozol, a testmozgás is része az életednek, nem fojtod evésbe a bánatod, haragod és nem vagy nádszálkarcsú

-      ha csak azért szeretnél vékonyabb/teltebb lenni, mert egyesek így nem tudnak elfogadni (valószínűleg önmagukat sem…)

 Ne fogadd el „magad” (illetve inkább úgy fogalmaznék, hogy ne békélj meg a helyzeteddel), ha:

-      a testsúlyod a normális tartományon kívül esik (alatta vagy felette van) és ennek nincs szervi oka

-      ha rossz a kondíciód, hamar elfáradsz

-      ha gyakran érzed magad gyengének és az influenzajárványok is hamar rád találnak

-      ha olyankor is eszel, amikor nem vagy éhes

-      ha gyakran vigasztalod magad finom falatokkal ahelyett, hogy szembenéznél a problémákkal, a konfliktusokkal

-      ha az egyetlen közös program a családotokban az evés

-      ha mindössze annyi az indokod, hogy a családban mindenki túlsúlyos

 

Ha a szülők rájönnek, hogy mit „rontottak el” az evészavaros gyermekük „nevelése során”, az elég-e a gyógyuláshoz?

Sajnos, nem. Sőt, mivel több ok kölcsönhatása játszik szerepet az evészavarok kialakulásában, ezért nem is lehet találni egy konkrét okot. Másrészt az okok idővel egymásba is kapcsolódnak, így okok láncolata alakul ki, amely viszont következményeit tekintve nagyon egyénfüggő (ezért is fordul elő gyakran, hogy egyazon családban nevelkedett gyermekek közül csak az egyik lesz beteg). Tehát sem az egy ok keresése, sem a bűnbakkeresés nem segíti elő a gyógyulást. Ez nem egyenlő azzal, hogy nem fontos a betegség kialakulásának háttere. De elsősorban azt kell megértenünk, hogy ez milyen hatással volt a személyre, aki beteg lett. Milyenné vált? Hol szenvedett el hiányosságokat? Jelenleg melyek azok a viselkedés-és kapcsolódási minták a szülők és a gyerek között, amelyek elősegítik a betegség fennmaradását (vagy a visszaesést)? Ezek sokkal fontosabb kérdések, mint, hogy hol rontottuk el, és hogy ki a hibás. Az evészavarok gyógyításában én a magam részéről azt a szemléletet képviselem, miszerint fontos megértenünk az evészavarral küzdő személy múltját (élmények, környezeti hatások, traumák, erőforrások), de a hangsúly mégis a jelenen van (Milyenné vált? Hogyan működik most mindezen múltbeli hatások eredményeként? Hogyan reagált ő ezekre?) és a jövőn (Hogyan állíthatja mindezen hatásokat a személyiségfejlődése szolgálatába? Hogyan változtathatók az emberi kapcsolatai annak érdekében, hogy ő egy jól működő ember legyen, akinek nincs „szüksége” a betegségre?).

 

Sportolhatok-e, ha evészavaros vagyok? Ha igen, mennyit?

Attól függ, hogy mennyi a súlyod. Anorexiások a kóros súlytartományban (BMI<17,5) ne sportoljanak. Túlsúllyal rendelkezőknek (BMI>30) fő szempont, hogy kíméljék az izületeiket, laza, rövid sétával, úszással kezdjenek és soha ne végkimerülésig végezzék azt. Sportolni nem azért szükséges, hogy valaki lefogyjon, sőt egyre több tudományos érvényű vizsgálat igazolja, hogy a fogyáshoz nem szükséges a testmozgás, mindinkább az étrend megváltoztatásán van a hangsúly. Hogyan járul hozzá mégis a testmozgás a fogyáshoz? Például úgy, hogy csökkenti a stresszt, így aki stresszre eszik, az eleve kevesebbet fog enni. Vagy: kellemes program, társaság, kikapcsolódás, ezáltal valódi élményekhez juttat, amit a túlevéses zavarban szenvedők gyakran az evésben/ételekben keresnek. Tehát sportolni jó, ez szükséges a testi-lelki jól működésünkhöz, az életmódváltások fontos alapköve. De a fogyást inkább közvetetten segíti elő.

Így aztán teljesen felesleges túlevést edzéssel kompenzálni, pláne, hogy a sok evés + sok mozgás súlygyarapodáshoz vezet.

Általános szabály, hogy annyi testmozgást érdemes hetente betervezni, amit bármilyen körülmények között vállalni tudsz. És természetesen ne heti három edzéssel kezdj, ha eddig semennyit nem sportoltál. Kezdetben elég csak heti egy alkalom, de azt következetesen iktasd be a napirendedbe. (A hangsúly ebben a szakaszban mindinkább a következetességen van és nem az elégetett kalóriák számán.) Majd amikor ez már úgy illeszkedik az életedbe, mint a fogmosás, akkor érdemes emelni még egyet és így tovább.

 

 

 

 

Lásd még: Bemutatkozás