Az evészavaroknak két fő típusuk van: az anorexia (kóros soványság) és a bulimia (kóros falánkság). A pszichiátria mindkettőt a nervosa, vagyis ideges, idegi jelzővel illeti, ami arra utal, ezek a betegségek alapvetően lelki okokra vezethetők vissza, így kezelésük is pszichológiai, pszichiátriai ellátást igényel. Mindkettő kezdődhet egy ártatlannak tűnő fogyókúrával, amit egy kövér, vagy magát annak tartó ember kezd el azért, hogy lefogyjon. Csakhogy a folyamatot egyesek nem képesek kontrollálni, és akkor sem képesek abbahagyni az állandó evés-és súlyellenőrzést, amikor már elérték az eredendően kitűzött célt.

Napjainkig az evészavarok hátterében nem találtak csak egyetlen okot. Számos olyan tényező létezik, amelynek együttes előfordulása esetén nagy valószínűséggel kialakul az evési viselkedés zavara. A leggyakrabban előforduló magatartás, amely evészavarhoz (anorexiához vagy bulimiához) vezet, a diétázás. Persze csak abban az esetben igaz ez, ha a fogyókúrázó személy már rendelkezik azokkal a pszichés háttértényezőkkel (pl.: önértékelési zavar, kényszeres személyiség, tökéletességre törekvés stb.), amelyek ugyanúgy jellegzetességei ezeknek a betegségeknek, mint a látványos lesoványodás vagy a kompenzáló viselkedésformák (önhánytatás, hashajtó-és vízhajtóhasználat).

Az evészavaroknál hajlamosító, kiváltó, és betegségfenntartó tényezőkkel egyaránt számolni kell, amelyek mind lehetnek biológiai, pszichológiai és szociokulturális eredetűek. Látható, hogy a hátterükben nem egy-egy ok húzódik meg, hanem egy szövevényes ok rendszer, amely többszörösen egymásba kapcsolódik és erősítik egymás hatását. Ez az egyik magyarázata annak, hogy az egy támadáspontú, például a pusztán biológiai vagy gyógyszeres kezelés hosszú távon hatástalan, gyakoriak a visszaesések. Ahhoz, hogy tartós gyógyulást érjünk el minden területen változásnak kell bekövetkeznie a beteg életében. Ezen változások kiindulópontja pedig az evészavarban szenvedő személy kell legyen, még akkor is, ha segítségre van szüksége a gyógyuláshoz.
A klinikai súlyosságú anorexia előfordulási gyakorisága 1-8% körüli, a bulimiájé ennek kb. háromszorosa. Ugyanakkor mindkét típusban magas a szubklinikai zavarok aránya, amelyek csak részben fedik le a diagnosztikus kritériumokat, de az életminőséget nagymértékben rontják és számos testi és pszichés szövődménnyel is járnak, alkalmazkodási zavarokhoz vezetnek. Az utóbbi években azonban mindkét evészavar típus gyakorisága nő, egyre több beteg jelentkezik kezelésre, de még így is – egyes adatok szerint – a bulimiások 80%-a nem kap kezelést! Ez azért is aggasztó, mert a hosszú kórlefolyás mindkét zavarnál nagymértékben rontja a prognózist. Az anorexia mortalitása magas, a betegségkezdet után 10 évvel 8%, de 20 év után a 20%-ot is eléri.

Mik azok a szubklinikai (atípusos) evészavarok?

Az utóbbi években azonban igencsak megszaporodott azon személyek száma, akiknek a tünetei nem merítik ki a diagnosztikus kritériumokat, átfedéseket mutatnak az egyes zavarok között, és olykor rövidebb-hosszabb tünetmentességet tudnak elérni. Ők a szubklinikai (atípusos) evészavar diagnózist kapják. A szubklinikai zavarok – bár testi tüneti megjelenésüket illetően enyhébbek a klinikai súlyosságú zavaroknál – hasonló területeken fennálló pszichés és szociális hiányokat és elakadásokat sejtetnek a személyiségben. A fentiekben említett hazai kutatásban a szubklinikai anorexia a fiatal nők körében 1,09%-ban fordult elő, míg a szubklinikai bulimia aránya 1,48% volt. Előfordul, hogy a klinikai pszichológia és a pszichiátria csak a már kifejlődött evészavarokkal tud mit kezdeni és az enyhébb típusú formákkal kevésbé. Utóbbiaknak lehet, hogy enyhébb viselkedéses tünetei vannak, például nem heti háromszor van túlevése és hánytatja magát egy evési problémával küzdő személy, hanem „csak” hetente egyszer vagy, havonta kétszer, de ez akkor sincs rendjén. Egyrészt mondhatjuk, hogy a biológiai szövődmények kialakulásának valószínűsége kisebb, ugyanakkor pszichológiai és szociális szövődményekkel is számolnunk kell minden esetben, amelyekben ők ugyanúgy érintettek. Az úgynevezett szubklinikai zavarok azért érdemelnek nagy figyelmet, mert a kevésbé súlyos tünetek miatt gyakran krónikusak, 15-20 évig is fennállhatnak. A krónikusság pedig azt eredményezi, hogy a torzult evési szokások, gondolkodási jellegzetességek, az érzelemkifejezés gátoltsága és zavarai egyre inkább átitatják a személyiséget és a személy csak közvetett módon (pl. párkapcsolati, munkahelyi, gyermeknevelési sikertelenségek árán) érzékeli, hogy valami nincs rendben vele, valami nem jól működik. Vannak, akik ezt összefüggésbe hozzák az evési zavarral, de vannak, akik csak egyes részleteit látják a kölcsönhatásoknak, és vannak, akik egyáltalán nem látják a kapcsolatokat.

A média, a tömegtájékoztatás szerepe az evési problémák kialakulásában

A televízió, a rádió tele vannak a különböző fogyást ígérő csodaszerek hirdetéseivel, a 100%-osan biztos sikert ígérő fogyasztó diétákkal, így szinte észrevétlenül került bele a köztudatba, hogy fogyókúrázni kell, fogyókúrázni divat. Az elmúlt néhány évtizedben a nyugati kultúra által sugallt testideál a sokszor kórosan sovány testalkat. Sajnos, manapság már a 7-8 éves gyerekek is magukévá tették ezt az ideált, amit korábban a felnőttek képviseltek. A legtöbb nő számára fizikailag lehetetlen elérni a keskeny csípőjű, vékony combú idealizált testformát.
A testideáloknak való erős megfelelési igény, a diétázás (amely az egyik leggyakoribb kiváltó tényező) mindkét zavarnál megfigyelhető. Az evészavarokat jellegzetesen a fehér, nyugati nők betegségének tartják, innen ered a „3W szindróma” (white Western women) elnevezés is. Férfiaknál mindkét betegség ritka, előfordulásuk az átlagnépességben 0,1% körüli. A nemek közötti asszimetriának a hátterében egyértelmű a szociokulturális tényezők kizárólagos szerepe. Mindkét zavar kialakulása szempontjából fokozott kockázattal rendelkezőknek tekinthetők a modellek, a balett-táncosok, és azon sportágak képviselői, ahol nagyon fontos az esztétikum (pl. torna, ritmikus sportgimnasztika).

Az evészavarok lelki hátteréről röviden

Az érzelemkifejezés nehézsége, a kommunikációs készség hiányosságai, énhatár problémák, kontroll zavarok – ezek jellemzik leginkább a pszichés hátteret.
Annak a személynek, aki úgy érzi, hogy elveszítette a kontrollt az életében, az evészavar egy lehetséges eszközt jelenthet valamiféle erő vagy kontroll visszaszerzéséhez. Egy olyan kultúrában, amely a testsúly csökkenést és a soványságot idealizálja, az olyan sérülékeny emberek számára, mint a bulimiások vagy az anorexiások, a súlycsökkenés és az alacsony testsúly mindenek feletti kontrollja lehetséges megoldás lehet minden problémájukra.

Mit tehetünk, ha felfedezzük, hogy környezetünkben valaki evészavarral küzd?

Az evészavarokat nem könnyű megérteni azoknak, akik nem élték át, hiszen bonyolult pszichológiai és viselkedési problémák állnak a hátterében. Kezdetük jóval megelőzi a tünetek első megjelenését. Az anorexiás és a bulimiás betegeknek az evészavar az egész életüket kitölti. Gyakran előfordul, hogy a zavart táplálkozási szokások, a kóros súlycsökkentő viselkedések más személyes problémákat fednek el (iskolai vagy teljesítményproblémák, párkapcsolati vagy családi zavarok, a nővé válás és a női szerep viselésének problémái, tökéletességre törekvés stb.). Annak a személynek, aki úgy érzi, hogy elveszítette a kontrollt az életében, az evészavar egy lehetséges eszközt jelenthet valamiféle erő vagy kontroll visszaszerzéséhez. Egy olyan kultúrában, amely a testsúly csökkenést és a soványságot idealizálja, az olyan sérülékeny emberek számára, mint a bulimiások vagy az anorexiások, a súlycsökkenés és az alacsony testsúly mindenek feletti kontrollja lehetséges megoldás lehet minden problémájukra.

Kívülállóként mit tehetünk?

Az evészavarok magas halálozási aránnyal jellemzett betegségek. Az anorexiás betegek 8%-a 10 éven belül meghal a szövődménybetegségek következtében. Ugyancsak jelentős az öngyilkosság miatt bekövetkező halál. Emellett az evészavaros személyek a betegségük előrehaladtával egyre inkább elszigetelődnek, bezárkóznak saját világukba, életüket az evéssel, fogyással való foglalkozás tölti ki. Ezért is nagyon fontos, hogy ne menjünk el segítségnyújtás nélkül a környezetünkben élő evészavaros betegek mellett! Fejezzük ki véleményünket, ajánljuk fel segítségünket abban, hogy a az illető szakemberhez forduljon. Mivel az evészavarok rendkívül komplex pszichológiai problémák, amelyeknek súlyos, veszélyeztető következményei vannak, ezért alapvető, hogy a szenvedő fél megfelelő kezelésben részesüljön.
Mielőtt konfrontáljuk ismerősünket a problémával készüljünk fel az esetleges ellenreakciókra. Az, akit szembesítenek egy általa titkolt problémával gyakran zaklatottá, visszahúzódóvá válik. A másik lehetőség, hogy megkönnyebbül, hogy valaki figyel rá és segíteni szeretne rajta. Úgy kell a kérdést elővezetni, hogy azzal a szenvedő félt ne bántsuk meg, ne alázzuk meg, ez ne okozzon számára kellemetlenséget, szégyent.

Segítségnyújtóként is legyünk tisztában a határainkkal!

Legvégül mégiscsak a problémával küzdő rokonunknak, ismerősünknek kell eldöntenie, hogy segítséget kér-e. Ha ő úgy dönt, hogy nem akar ezzel foglalkozni, nagyon kevés az esély, hogy sikert érünk el akkor, ha forszírozzuk egy ilyen döntés meghozatalában. Ez persze nem jelenti azt, hogy magára kell hagyni és le kell mondani a támogatásáról. Néha sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a szenvedő fél észrevegye, hogy dolgok kontrollja kikerült a kezéből. Értessük meg vele, hogy nehéz helyzetben vagyunk, mert nem tudjuk olyan dologra rávenni, amit ő nem akar, de ennek ellenére vegyük komolyan a dolgot, beszéljünk neki a kezelés előnyeiről és elmaradásának hátrányairól. Azok a betegek, akik felgyógyultak az evészavarukból, gyakran számolnak be arról, hogy családtagjaik, barátaik ahelyett, hogy segítettek volna nekik a probléma megoldásában, rendszerint ugyanazokat a dolgokat ismételgették (Miért eszel ilyen keveset? Nem veszed észre mennyire csúnya, sovány vagy? Mikor ettél utoljára? Egyél még egy kicsit…stb.).

Mit várhatunk a gyógyulástól?

Ha hozzátartozónk, barátunk végül belegyezik a kezelésbe, természetes, hogy várjuk a látványos, gyors eredményeket. Fontos azonban szem előtt tartanunk, hogy az eredményes gyógyulás hosszú folyamat és a változást a viselkedésben és az attitűdben hosszú ideig nem vesszük majd észre. Ahhoz, hogy a felépülés mennyi időt vesz igénybe nagyon lényeges, hogy mióta küzd a személy az evészavarral, ezért is kiemelten fontos, hogy a minél hamarabb szaksegítséget kapjon. A hosszú kórlefolyás nagy mértékben rontja a gyógyulás esélyét!
Hozzátartozóként fel kell készülnünk az evészavarban szenvedő személy változékony érzelmi állapotainak elviselésére. Lesznek visszaesések, nehéz időszakok, a javulás hosszútávon látható. A gyógyulás nagyon sok időt és energiát vesz igénybe (de egyszer el kell kezdeni, mert nagyon ritka az, hogy az evési probléma magától rendeződik), és fontos, hogy eközben folyamatosan biztosítsuk a személyt támogatásunkról, néha kérdezzük meg, hogy van és bátorítsuk. A családtagok és a barátok türelme, kitartása a gyógyulás fontos tényezője a folyamatban.

AZ EVÉSI ZAVARRAL JÁRÓ TESTSÚLYPROBLÉMÁK MEGJELENÉSI FORMÁI

A testsúly legalább két szempontból lehet probléma: egyrészt ha a testtömeg következetesen az ideális határérték alatt marad (gyermekkorban ennek meghatározása a percentilisekben történik, felnőttkorban pedig a testtömegindex-számítást – BMI – vesszük alapul), amely életkortól függően különböző mértékű és milyenségű fejlődési elmaradást okozhat. A tartós tápanyagmegvonás testi következményeiről anorexia nervosában friss hazai tanulmányok számolnak be. Másrészt előfordul, hogy biológiai szempontból az evési zavar nem vezet sem jelentős testsúlynövekedéshez (az ideális határérték feletti testtömeg) és kóros soványsághoz sem, sőt gyakran alig változik, a személy számára mégis klinikailag jelentős szorongást okoz a testsúlyával való állandó foglalkozás. Ennek következményeként társas környezetétől fokozatosan izolálódik, a mindennapi gondolkodását az evéssel, a testsúllyal és az alakkal való állandó foglalkozás tölti ki. Ez utóbbi jellemző bulimia nervosában, izomdiszmorfiában, valamint egy új típusú zavarban, amit testépítő típusú evészavarként írt le Gruber és Pope 2000-ben. Az izomdiszmorfia és a testépítő típusú evészavar tervezett diagnosztikus kritériumai a férfiak evészavarai és az új típusú evészavarok menüpont alatt olvashatóak. Ezeknél a zavaroknál a testsúlyra, testalakra, evésre vonatkozó beszűkülés részben oka, részben pedig következménye a testsúly/alak kontrollálására tett kísérleteknek, amelyek kóros testi szövődményekhez vezethetnek. Bulimiában a purgáló viselkedésekre (önhánytatás, hashajtó- és/vagy vízhajtóabúzus; abúzus = visszaélés), Izomdiszmorfiában és a testépítő típusú evészavarban a szteroidabúzusra, valamint a mindegyikben előforduló, túlzásba vitt testedzésre gondolhatunk. Közös vonás a testsúlyproblémákban, hogy a testsúly (illetve a testkép) jelentős mértékben meghatározza az egyén önértékelését.

Az elmúlt néhány évtizedben az evés zavarai jelentős változáson mentek keresztül mind gyakoriságukat, mint klinikai képüket tekintve. Míg az 1960-70-es években az anorexia nervosa volt a vezető evészavar-kategória a fiatal fehér nyugati nők körében (ez jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az evés zavaraival jellemezhető tünetegyütteseket „3W”, azaz „white Western women” szindrómának is nevezték), az 1970-es évek végén már a bulimia nervosa is önálló betegségkategóriaként jelent meg. Az 1980-as évekre tehető a multiimpulzív bulimia leírása, amelyet egy évtizeddel követ a multiimpulzív anorexia szakirodalmi megjelenése (ld. részletesebben az új típusú evészavarok menüpont alatt). Az evészavarok spektrumszemlélete szerint az evési zavarok átcsaphatnak egymásba, vagyis egyazon személynél időbeli változást mutathatnak (dinamikus kontinuum), a tüneteik alapján egy spektrumon helyezhetőek el (statikus kontinuum), a klinikai súlyosságú zavarok mellett a szubklinikai formák is jelen vannak (súlyosság szerinti kontinuum), valamint átmeneteket mutatnak egyéb pszichiátriai zavarok felé (komorbiditási spektrum).

Vannak olyan társadalmi populációk, amelyekben a szubklinikai súlyosságú tünetek (pl.: falásroham, diétázás) igen gyakran fordulnak elő, így például az egyetemista nőknél, ahol egyes szerzők 60%, mások 35% körüli átlagos előfordulási arányról számolnak be.

Az evészavarok egyes szubklinikai (vagyis azok a zavarok, amelyekben nem teljesül az összes diagnosztikus kritérium) formáinak növekvő gyakoriságát tekintve említésre méltó a zavarok köztudatba kerülése is, amely a másodlagos betegségelőny szempontjából ugyancsak elemzendő jelenség (pl. kiváló figyelemfelkeltő eszköz).

Még érdekesebb, hogy az evés egyes modern zavarai tüneti jellegzetességeiket tekintve a testképzavarok felé tolódnak el, amely jól megfigyelhető izomdiszmorfiában, valamint a már fent említett és először fiatal nők körében leírt testépítő típusú evészavarban. Ez utóbbinál az evészavarokkal való rokonság elsősorban orthorexiás jellegben mutatkozik meg. (Az orthorexiások speciális érzelmeket társítanak az ételek egyes csoportjaihoz és ez alapján bizonyos élelmiszereket kihagynak az étrendjükből. Az orthorexiát, az új típusú evészavarok menüpont alatt részletesen bemutatom.)

A zavarok színesedése a női populációban már önmagában felveti a szociokulturális tényezők jelentőségét az evészavarokban. Ennek okai között említésre méltó a testtel foglalkozó iparágak elterjedése, a testkultusz kibontakozása (wellness, fitness megjelenése, a plasztikai sebészet egyes területeinek népszerűvé és elérhetővé válása egyre szélesebb társadalmi rétegekben), továbbá az európai kultúra amerikanizálódása, mely magával hozza a sztárkultuszt és a kompetenciát, testi és lelki erőt, sikerességet sugárzó androgyn (a pozitív nőies és férfias jegyeket egyaránt tartalmazó) ideálokat is.

A szociokulturális változások közül kiemelendő a nemi szerepekben az elmúlt 30-40 évben bekövetkezett és folyamatosan ható változás, amelynek jelentőségét az evészavarok spektrumának a testképzavarok felé való kiszélesedésében alátámaszt a férfi túlsúlyú zavarok megjelenése is. Az evési zavarokban (anorexia, bulimia) a férfiak aránya az összes megbetegedések 2-10%-át teszi ki, az új esetek megjelenésének gyakorisága az utóbbi évtizedekben a nőkben észleltekéhez hasonló.

Kognitív disztorziók az evészavarokban, avagy az evészavarok hátterén megbújó gondolkodásbeli jellegzetességek

Az evési problémák viselkedéses megnyilvánulásairól (túlsúly, túlevések, önhánytatás, hashajtás, koplalás, kalóriaszámolgatás, anyagcsere lelassulása stb.) rengeteget lehet olvasni. Részben ez is az oka annak, hogy sokan – még maguk a zavarban szenvedők is – a problémájukat a testi/fizikai/biológiai tünetekkel azonosítják. Ez akkor válik igazán problematikussá, amikor a változást/gyógyulást is kizárólag ezen tünetek elmúlásával hozzák összefüggésbe- ennek pedig szerepe van az időszakos visszaesésekben. Sokan azért kezdenek el ismét túl sokat vagy túl keveset enni, mert hiába csökkennek a tüneteik, nem érzik jobban magukat. (Megjegyzem, a többség azt hiszi, hogy ha elmúlnak a tünetei, amelyektől szenved, akkor teljesen megváltozik az élete: ahol eddig üresség volt az megtelik élettel, ahol motiválatlanság, ott hatalmas tervek keletkeznek…) Ezen csalódásból eredő feszültséget pedig ismét az evési tünetekkel kompenzálják az evészavarban szenvedők. Aki valaha küzdött bármely típusú evési problémával (legyen az bulimia, anorexia, túlevéses zavar vagy bármely újabb típusú forma) jól tudja, hogy az állandóan az evés, ételek, diéta, testsúly körül forgó gondolatok éppannyira megkeserítik az életet, mint az evészavar fizikai tünetei.

Az evészavarokban a testi/fizikai/biológiai tünetek csak a jéghegy csúcsa. Az igazi problémát ezen zavarok makacs fennállásában az a gondolati és érzelmi háttér jelenti, amelyek éppolyan fontos jelei a problémának, mint az, hogy valaki hánytatja magát és/vagy falásrohamai vannak. Csak ezek kevésbé vannak a köztudatban. (Arról nem is beszélve, hogy a kezelést népszerűsítő bulvárlapok sem merészkednek ilyen mélységbe a probléma bemutatásában.)

Biztos, sokan hallottátok - kevésbé szerencsések: tapasztaltátok - már a „tüneti kezelés” kifejezést. Ha az evési problémát csak a túlsúly, kóros soványság és/vagy az abnormális evési szokások, vagyis a viselkedéses tünetek oldaláról közelítjük meg és nem sikerül sem az evészavarban szenvedő személynek, sem a gyógyulásban segítséget nyújtó szakembernek megragadnia a zavar összetettségét az érzelmi és gondolati háttér érintettségével, akkor ugyan ideig-óráig a zavaró testi tünetek elmúlnak vagy kevésbé súlyosak lesznek, de a személy nem gyógyul meg, (elhízás esetén) tartósan nem szabadul meg a túlsúlyától.

Tehát összefoglalóan: három területen kell dolgoznia annak, aki tartósan változni/gyógyulni szeretne. Ezek a viselkedés, a gondolkodás, és az érzelem. Még mielőtt valaki félreértené, itt nem arról van szó, hogy gondolj magadról pozitívakat, szeresd magad és akkor majd jó lesz. Persze, tök jó, ha jó véleménnyel vagy magadról és szereted magadat, csakhogy ezt így innen elindulva, hogy mostantól majd jóban leszek magammal, nos ez így nem fog menni…

Most a gondolkodásbeli jellegzetességeket fogom mélyebben bemutatni, és mivel a gondolataink alapvetően meghatározzák érzelmeinket, ezért látni fogjátok egy gyógyult (egykor bulimiás) lány, Virág példáján keresztül, hogyan befolyásolják a negatív gondolatok, hogy valaki hogyan érzi magát.

Először egy kis tudomány, a szakirodalmi háttér – emészthető formában:

Evési problémákban hajlamosító és betegségfenntartó tényezőkként tartják számon azokat a gondolkodásbeli jellegzetességeket, amelyek a zavar kialakulásáért, hosszútávú fennmaradásáért, a visszaesésekért és a tünetváltásokért (pl. anorexiás személy meghízik, de bulimiás vagy túlevő lesz; bulimiás személy elhízott lesz stb.) egyaránt felelősek. Ezek a gondolkodásbeli jellegzetességek (sajnos, a torzulások a helytállóbb kifejezés) az evéstől független területeken is megjelennek és fokozzák az önértékelés csökkenését, valamint a negatív hangulatot. Ugyanezeket depressziós személyeknél is megtalálták, ami részben magyarázatot ad arra, hogy miért társul gyakran az evészavar depresszióval.

Először a szakirodalomból hozok néhány példát, majd egy ma már gyógyult, egykor anorexiásnak induló, majd bulimiás fiatal lány naplójából idézek.

Tehát evészavarokban az alábbi gondolkodásbeli jellegzetességekkel találkozunk, amelyek a probléma hosszútávú fennmaradásáért felelősek:

Szelektív absztrakció: egymással nem összefüggő történések alapján levont általános következtetés. A személy egyszerűen nem vesz tudomást az egymásnak ellentmondó tényekről és a szembeötlő ellentmondásokat figyelmen kívül hagyja. Ezáltal a következtetése téves lesz, de ő igaznak fogadja el (így aztán a reakciója is ezzel lesz összhangban).

Pl.: „Gyenge vagyok, mert tegnap este túlevésem volt. Többet ettem vacsorára, mint, amennyi elterveztem.”

„Az egyetlen dolog, amiben kontrollálni tudom magam, az az étkezés.”

Túláltalánosítás: általános szabály alkotása egyetlen esemény alapján.

Pl.: „Amikor normális testsúlyú voltam, boldogtalan voltam. Ezért előre tudom, hogy ha hízom, nem fogom jól érezni magam.”

Nagyítás: az események jelentőségének túlbecsülése.

Pl.: „Ha hízom és összeér a combom, soha egyetlen férfi nem fog érdeklődni irántam.”

Minden vagy semmi okfejtés (ezt dichotóm gondolkodásnak is nevezik): szélsőséges és abszolút fogalmakban való gondolkodás.

Pl.: „Ha elkezdek enni, akkor nem fogom tudni abbahagyni az evést és mindent meg fogok enni, ami otthon van.”

„Ha egy kg-ot hízom, az folytatódni fog és 25 kg-ot fogok hízni.”

„Ha nem vagyok sovány, akkor kövér vagyok.”

Saját személyre való utalás: a személytelen események egocentrikus értelmezése.

Pl.: „A munkahelyemen úgy ment el mellettem egy kollégám, hogy nem köszönt, pedig szokott. Biztos azért, mert csúnya vagyok, híztam két kg-ot.”

Babonás gondolkodás: hibás ok-okozati összefüggésekben való hit.

Pl.: „Ha édességet eszem, az azonnal háj lesz a hasamon.”

„Ha csak ránézek egy sütire már attól is hízom.”

Ezen gondolkodásbeli torzulásokra jellemző, hogy automatikusak és hibás következtetésekhez vezetnek. A személy pedig erre a tévhitre fog reagálni (cselekvéssel – pl. túleszi magát, érzelemmel – pl.: szomorú vagy dühös lesz, vagy egy újabb negatív gondolattal – pl.: „értéktelen és gyenge vagyok”).

Minél hosszabb ideje fennáll az evési zavar, annál több területen jelennek meg a téves gondolatok. Az éhezés és/vagy az egyre inkább az evés és a testi megjelenés körül forgó gondolatok fokozatosan beszűkítik az evési problémával küzdő személy gondolkodásmódját.

Tematikától függetlenül jellemző, hogy az evészavaros személy önmagára vonatkozó gondolatai és érzései alapvetően negatívak, illetve szoros kapcsolatban vannak az evés-fogyás szubjektíven megélt sikerességével.

Az evési problémákkal küzdő emberek „harca” csak akkor lehet hosszú távon is sikeres, ha a gondolkodásukban és az érzelmeikben is alapvető változások következnek be. Ehhez viszont elengedhetetlen ezen gondolkodásbeli torzulásoknak a korrekciója. Ezekkel foglalkozik a kognitív terápia, amelyet az evészavarok nemzetközi szakirodalma a leghatékonyabb kezelési módként tart számon.

Ha a személy gondolkodása nem változik, akkor vagy vissza fog esni, vagy tünetet fog váltani, de az is lehet, hogy a testi tünetei elmúlnak, azonban egy önmagával állandóan elégedetlen, boldogtalan, az életet nem szerető és a lehetőségeit ki nem használó ember fog rá visszanézni a tükörből, akinek az evéssel és a testsúlyával való foglalkozás kiemelt helyet fog kapni az életében.

Elképzelhető, hogy a fenti példákon keresztül néhányan magatokra ismertetek, néhányan nem. Ezek a gondolkodásbeli jellegzetességek sokféle tartalommal, megfogalmazással megjelenhetnek. Többet mutat be egy ember gondolkodásából, ha általánosabban, a hétköznapi gondolatok szintjén vesszük ezeket szemügyre. Ezért most egy 23 éves lány – nevezzük őt Virágnak - naplójából idézek, aki 3 évig volt bulimiás, kórházban is kezelték és már több, mint egy éve teljesen tünetmentes. Emellett, hogy miként változott meg az önmagához és a Világhoz való viszonya, azt a saját szavai mutatják a legjobban. Egyben példaként szolgálnak a fentiekre.

Gondolatok és érzések Virág naplójából a tüneti kezelés után (vagyis ekkor már nem hánytatta magát és túlevései sem voltak, de…)

"Ha összeérne a combom akkor azt minden fiú észrevenné és egyetlenegy férfi sem volna a Földön, aki ilyen változás után szóba szeretne állni velem, vagy esetleg arra gondolna, hogy közelebbi kapcsolatunk legyen."

"Ha összeérne a combom, akkor átlagos lennék, és olyan lennék, mint mindenki más, és azt nem akarom."

"Ha valaki hízik, akkor az rosszabb, gyengébb, kevesebb!"

"Félek az evéstől, mert ha csak rágondolok úgy érzem, hogy nem fogom tudni abbahagyni, ha elkezdem."

"Az életemben az evés egy nyűg. Bárcsak ne kellene evéssel egyáltalán foglalkoznom. Bárcsak félre lehetne tenni teljesen, mint a cigarettát vagy az alkoholt."

"Sokkal bátrabban szeretnék öltözködni, viselkedni, de ha ezt tenném, akkor mások azt gondolnák, hogy „Ez a hülye ripacs fel akarja magára hívni a figyelmet a kinézetével. Ez a lány biztos azt hiszi, hogy tökéletes az alakja és bármit felvehet, pedig ez mekkora tévedés! Túl kövér.” És kinevetnek."

" A tavalyi nyárból nem sokra emlékszem, csak arra, hogy boldogtalan voltam. Akkor már tudatosan figyeltem az étkezésemre, igyekeztem visszafogni magam."

"Igazából nem emlékszem, mikor fordultam át a nem-evészetből az önhánytatásba, de egyszer elszakadt a cérna. Erre az időszakra alig emlékszem, olyan, mintha az agyam törölte volna az adatokat. Ősszel, november környékén már hánytattam magam, minden nap elmondtam, hogy holnap már nem teszem, de sose sikerült."

"Én nem bírom! Nem bírom ezt a sok érzelmet, nem bírom ezt a súlyt (!), amit a Világ, Élet jelent! Azt érzem, belehalok! Túl nehéz!"

"Kiábrándultam a világból, a szakmából, az emberekből, a férfiakból, a fiatalokból. Azt érzem, hogy túl bonyolult vagyok, hogy 5-el több kerekem van, mint másoknak (nem úgy értem, hogy zseni vagyok), hanem antiszociális vagyok."

Gondolatok és érzések Virág naplójából a tényleges gyógyulás után:

"A hangulatomat, a napi kedvemet és az önértékelésemet nem a mérlegen mutatott számok határozzák meg. Nincsen szükségem a testsúlyom adatához reggelente, hogy eldönthessem „milyen napom lesz”, „hogyan érzem magam”, „hogyan nézek ki”… stb."

"Hetente, de inkább 2 hetente méretkezem és ezt a tevékenységet teljesen normális gondolatok kísérik. (Ritkán törnek rám a begyakorolt sémák, magyarul, már csak néha kíséri lelki rágódás a mérlegen látott adatokat.)"

"Már nem látom magam kövérnek, de gyakran rámtörő érzés, hogy 1-2 helyen zsírpárnáim vannak, viszont már érzem, hogy túl sok negatív figyelmet kap a testem a gondolataimban. (Régen ez természetes volt.)"

"Már nem tölti ki a mindennapjaimat az ételeken, a külsőmön, a „mások vékonynak látnak-e” című badarságokon való rágódás."

"Élvezettel eszem 3 óránként (de ritkán elcsúszom ebben.). Igyekszem tartani a mértéket és sikerül is. Ha eszem, akkor csak az evésre figyelek, így érzem, hogy mikor elég."

"Figyelek a testem visszajelzéseire (pl. ne egyek sokfélét egyszerre, mert különben fáj a gyomrom.). Rájöttem, hogy a testem nem ellenség, hanem barát. Hálát érzek iránta, mert kitartott mellettem, pedig én nagyon rosszul bántam vele."

"Nem számolom a kalóriákat. Ha eszem nincs bűntudatom."

"Ha nem 3 óránként eszem (mert néha még előfordul) és azt érzem, hogy elrontottam, nem tör rám a most már minden mindegy érzés és a zabálás."

"Tisztában vagyok vele, hogy 22 évesen és 175 cm-es magassággal én nem lehetek 46 kg, mert már tapasztalatból tudom, hogy nem boldogít, hanem szomorít!"

"A testsúlyom normális kell, hogy legyen ahhoz, hogy képes legyek elvégezni a munkám (fizikai részét), hogy boldog és kiegyensúlyozott lehessek és dinamikus életet éljek! Én ilyen életet szeretnék élni! Már most is ezt teszem!"

"Értem a betegségem főbb pontjait, külön tudom választani az „egészséges „ és a „beteg” én gondolatait. Általában már csak az egészséges részre hallgatok."

"Sokkal komplexebben látom magamat."

"Már tudom, hogy túlzottan maximalista vagyok (voltam)."

"Már nincsenek idealizált példaképeim, mert ebből a világból már kiléptem, és már van egy Igazi barátom!"

"Átértékelődött bennem, hogy mi fontos és mi nem."

"Rájöttem, hogy túlságosan vonzottak a felszínes dolgok, felszínes ismerősök, barátok. (Már nem keresem ezeknek az embereknek a társaságát.)"

"Már nem hiszem, hogy az evések alkalmával én folyton csak hízom és kompenzálnom kell bármi áron."

"Hiszem és tudom, milyen ember szeretnék lenni, és ezt a belső értékekkel, tudásvággyal, baráti kapcsolatokkal szeretném megfűszerezni és nem pedig diétákkal és önhánytatással."

"Megértettem, miért van szükség a 3 óránkénti evésre. Tapasztaltam, hogy ez mennyire boldoggá teszi a testemet, és, hogy milyen kiegyensúlyozottságot és biztonságot ad."

"Ma már számomra az étkezés teljesen természetes és tiszta élmény!"

"Sokkal jobban értem és érzem azt, ami bennem van (egyre kevésbé a Világot…)."

"Azt érzem, hogy leírhatatlan az, hogy mennyit fejlődtem. Szeretem a saját gondolataimat, érzéseimet. Ma már tudom, hogy minden az ÉN döntésem. Én irányítom az életemet és nem a betegségem. Már nem azon gondolkodom, hogy „mi lenne, ha…”, hanem élem az életem! Újra!"

És a végére az a gondolat, amit Coelho is megirigyelhetne (véleményem szerint):

„Az előbb kint álltam a teraszon, cigarettáztam a falnak dőlve és azon töprengtem, ez tökéletes példa arra, hogy én az életemben egészen eddig „támaszkodtam”, dőltem valaminek/valakinek és védtem magam, védtek engem. De volt egy pillanat, amikor fogtam magam és elrugaszkodtam a faltól, már csak álltam, körbejárható voltam és éreztem, hogy körülvesz minden, hogy minden oldalról látható vagyok és én is láthatok mindenfelé. Számomra most még ijesztő úgy állni, hogy nincs biztonság, nincs védelem. Mégis, tudom, hogy megéri és, hogy erre vágyom, mert csak így lehetek Teljes.”

Virág példáján keresztül nem csak az evészavarokra jellemző gondolkodásbeli változásokat láthatjátok, hanem azt is, hogy ezek a zavarok rendkívül komplexek, így a gyógyulásnak is túl kell mutatnia az evési szokások megváltoztatásán. Engem egyébként mindig ez az összetettség vonzott az evési problémákban. Nagyon szeretek evészavarral küzdő emberekkel dolgozni, mert hiszem, tapasztalom és vallom, hogy összetett zavarok eleve a komplex, színes, sokoldalú, izgalmas embereknél jelennek meg. Ez teszi nehézzé, de egyben széppé, valódi kihívássá a közös munkát.