B E M U T A T K O Z Á S

„Az életem a referenciamunkám”

Van egy kérdés, amit előbb vagy utóbb mindenki feltesz nekem, akivel a munkám során találkozom: miért választottam ezt a szakterületet? Szerintem ez a kérdés egy finomabb megfogalmazása annak, hogy „és neked is volt korábban evészavarod?” Az egyetemi előadásaimon is rendszeresen szóba került ez a téma. Soha nem rejtettem véka alá, hogy hosszú évekig érintett voltam gyakorlatilag szépen sorjában az összes típusú evészavarban és a túlsúllyal is meggyűlt a bajom, ugyanakkor mindig is ódzkodtam attól, hogy emiatt ismerjenek el hiteles szakemberként.

Amit kiválóan ismerek ezen évek kapcsán azok a tünetváltások, valamint a hatástalan terápiák, egyéb kezelési módszerek, titkos csodaszerek…és a folyamatos kétségbeesés, kilátástalanság, az egyre fokozódó tehetetlenségérzés.

Biztos nagyon médiaképes lenne a történetem, ha most azt mondanám, hogy évekig vergődve a 38 és a 82 kg között, 16 hashajtóval az előtte tervszerűen kikoplalt gyomromban, egyre inkább elszigetelődve a világtól „elhatároztam, hogy pszichológus leszek és segíteni fogok mindazokon az embereken, akik hasonló problémával küzdenek”. De ez nem így volt. Az igaz, hogy a pszichológia felé vettem az irányt, de az evészavar, mint lehetséges szakterület meg sem fordult a fejemben. Sőt, sokáig szándékosan tartottam magamat távol ettől a témától, nyomasztott. Aztán, ami mégis ide vezetett az két dolog volt: az egyik az evési problémák összetettsége, ahogy körkörösen kapcsolódnak össze egy-egy élettörténetben az okok és az okozatok nem csak a mostban, hanem a múlt-jelen-jövő viszonylatában is. Mindenhol ezt kerestem a pszichológiában, vonzanak az ilyen típusú emberi rejtvények: izgalmasak, kreativitást igényelnek, egyediek. De az nem igaz, hogy ez a vonás csak az evészavarokat jellemzi (bár azokat különösképpen). Ezért kellett valószínűleg a másik ok is: később, amikor már sikeresen kievickéltem az összes fajta evészavarból és ezáltal távolabbról szemlélve, de mégis emlékezve és belülről ismerve a probléma jellegzetes érzéseit és gondolatait felfigyeltem arra, hogy ez előnyt jelent számomra az evészavarban szenvedőkkel való kommunikációban. A mai napig sokan mondják, miután találkozunk, hogy én máshogy állok hozzájuk és a problémájukhoz, mint a korábbi terapeuták. Azt hiszem, hogy esetemben ez elsősorban ennek köszönhető.

Ezek után lehet, hogy furcsa lesz, amit mondok: mindennek ellenére azt érzem és tapasztalom, hogy a sajátélmény csak a harmadik a sorban abból a szempontból, ami segít a munkám során.

Az első ugyanis a tapasztalat. Nem önmagammal kapcsolatban, hanem a másokkal, a sokféle emberrel végigvitt közös munka. Több ezer terápiás óra tapasztalatával a hátam mögött megerősíthetem azt a már-már szállóigévé vált mondást a pszichiátriában, hogy „a legtöbbet a páciensektől lehet tanulni”. De ehhez nem elég meghallgatnod a történetüket, aktívan kell velük együtt dolgoznod - természetesen az ő fejlődésükön.

A másik nélkülözhetetlen dolog a hatalmas mennyiségű elméleti tudás – lehetőleg a pszichológia összes területére kiterjedően.  Engem ehhez a doktori tanulmányaim segítettek hozzá. Az egyetemen egyszer az anatómia tanárom azt mondta: „aki az emberrel akar foglalkozni, annak mindent tudnia kell az emberről”. Engem ő ott és akkor meggyőzött. Nem szeretem, amikor az elméleti tudásról degradálóan beszélnek, merthogy az „csak” elmélet. Szerintem viszont megkérdőjelezhető az a gyakorlati tudás, amelyet nem alapoz meg széleskörű elméleti ismeret.

Nem állítom azt, hogy nem lehet jó evészavar terapeuta abból az emberből, akinek nincs saját élménye az evési problémák területén. Mint említettem, az első kettő fontosabb, ez inkább a hab a tortán – de csak akkor, ha a segítő már nem érintett az evészavarban! (Az pedig, hogy már nem érintett nem egyenlő a külsőségekkel!) Az út, amit bejárt hitelességként íródik a személyiségébe és inkább ez az, ami segíti a munkáját ezen a területen, nem pedig a konkrét élmények.

Még egy személyes meglátást engedjetek meg: engem kifejezetten taszít az, amikor valaki azért vár elismerést, arra akarja alapozni a szakértelmét (bár ez egyes laikusokra, lelkes amatőr blogolókra is igaz), hogy ő a saját bőrén tapasztalta meg az evészavarok tüneteit vagy volt kövér, de lefogyott...  Amikor valaki ezt hangsúlyozza, akkor két dolog jut eszembe: az egyik, hogy még nincs túl rajta, a másik, hogy ezzel próbálja meg palástolni a szakmai (elméleti és gyakorlati) hiányosságait, vagy egyszerűen csak figyelmet szeretne kapni.

Egykori érintettként szintén nem értek egyet azzal, amit oly sokan hangoztatnak – még „életmódszakértők” is -, hogy aki valaha túlsúlyos volt, annak a lelke mindig az marad. Ha az maradt, az nagy baj. De hát, erről szól ez az egész honlap.

...

Sokat hangoztatott szlogen, hogy „az életmódváltoztatás, a fogyás az agyban kezdődik”, csak azt nem mondja meg senki, hogyan?

Miért „máshogy”?

Mindazon evési vagy súlyproblémákkal küzdő emberek, akikkel eddig találkoztam leginkább abban hasonlítottak egymásra, hogy nem tudták elképzelni, hogy lehet máshogy is élni, máshogy enni, máshogy gondolkodni és máshogy érezni a saját testükkel kapcsolatban, mint eddig. Pedig a tényleges gyógyulás ezt jelenti.

Lehet bármennyire divatos és biológiai szempontból érvekkel, adatokkal, mérésekkel tökéletesen alátámasztott egy fogyókúrás program hatása, lehet jól kidolgozott edzésprogrammal kiegészíteni az életmód-változtatást, a sikeresség záloga mégis abban rejlik, hogyan gondolkodsz magadról és a változásról, amely előtted áll, amire talán már régóta vágysz.

Tudod-e mihez kezdenél a megváltozott külsőddel és az életeddel?

Sokan azt hiszik, ha karcsúbbak, fittebbek, trendibbek lennének, akkor boldogabbak és sikeresebbek és magabiztosabbak és vonzóbbak is lennének egyben. Sajnos, ha csak a külsőd változik, akkor mindössze ideig-óráig fogsz örülni a sikernek. A visszahízásokért csak részben felelős a biológia.  Ugyanúgy  szerepet játszik benne a csalódás, mert esetleg a vágyott külsővel sem érzed magadat elégedettnek, kiegyensúlyozottnak és boldognak. Tudom, hogy nehéz úgy tekinteni az evészavarra vagy a régóta gyűlölt túlsúlyra, hogy abban is van valami jó, valami, ami számodra előnyös, valami, amivel egyensúlyban vagy.

Ha belegondolsz a testsúlynövekedéssel sem csak annyi változás történt az életedben, hogy többet mutatott a mérleg és egyre nagyobb lett a ruhaméreted. Valószínűleg változott a környezethez és az önmagadhoz való viszonyod is. Érdemes ezen elgondolkodni, hiszen a testsúlyvesztés is több, mint az étkezés megváltozása.

Egy fogyókúra/életmódváltás során a feladatunk valójában nem csak a súlyvesztés, hanem önmagunk tanulása, megtapasztalása biológiai és lelki értelemben is. Ez elengedhetetlen az ideális testsúly hosszú távú fenntartásához. Az önismeret lehetősége van a kezünkben, ne menjünk el mellette!

Hiszem, hogy az evési problémák tünetei nagyon fontos és sokszor sürgető jelzései annak, hogy változtass. Nem a testsúlyodon és a ruhatáradon, hanem az életeden.

Sokan az akaraterő hiányára panaszkodnak, pedig nagyobb kitartás van bennük, mint azokban, akiknek soha nem voltak evési problémáik. Csak éppen rosszul használják az erejüket.

Sokan szégyellik a gyengeségeiket, amelyeket valójában csak ők ismernek, mert másoknak mindig a legjobb arcukat mutatják. Nem azért, mert be akarják őket csapni, hanem mert nem szeretnék őket megbántani és mert azt hiszik ezzel elnyerhetik a szerethetőséget.

És vannak olyanok is, akik még felnőttként is a gyermekkori sérelmeiket hordozzák, haragszanak a szüleikre, mert nem voltak elég jók. Nekik nagyon fontos a család és ennek a nem tökéletes családnak akarnak egy életen keresztül bizonyítani.

Már most megvan benned minden ahhoz, hogy meggyógyulj. Nem kell több erő, nem kell jobb emberré válnod, nem kell bizonyítanod, nem kell várnod arra, hogy más emberek legyenek körülötted. Már mindened megvan, amire szükséged lesz.

A kulcsszó a máshogy.

Ezért kapta a honlap ezt a címet.

Dr. Lukács Liza